A közel 151 országban és 37 szigeten járt pécsi professzor-ügyvéd-tudományos kutató Fenyvesi Csaba négy utazási kötetének sikere után újabb helyszíneket mutat be – a szokásos turista-bédekker szemüvegen túlmenően – főleg jogászi-közgazdászi-kriminalista látószögből. A megírt célpontok:
1. kék kötet: A világ különleges országai: Libanoni kánaán, Szíriai emlékek, Grúziai bátorságok, Örmény legek, Belorusz meglepetések, Vietnami apróságok, Kambodzsai fájdalmak, Laoszi tudnivalók, Zöld foki szelek, Kuvaiti tornyok, Koreai pillanatok, Azeri tüzek, Üzbég gyapotgombócok, Katari dübörgés, Sri Lanka, a könnycsepp, Maldív korallok, Nepáli nyugalom, Szaud-Arábiai konferencia, Kazahsztáni hóleopárd, Mongol csingizek, Grönlandi színek, Feröeri gyeptetők, Szárd gránitkavicsok, Korzikai szabadság, Azori Hortenziák, Iránikumok, Seychelles-i természet, Ománi tömjén, Fülöp-szigeteki csapások, Bahreini gyöngyök, Hongkongi-makaói játékok, Tajvani kedvesség, Kirgiz lovak, Ciprus törökösen, Brunei, a szultánság, Türkmény márvány, Mauritiusi mix, Burmai sztúpák, Tadzsik szegény gazdagok (40 helyszín, 3 földrész, 40 helyszín, 4000 kép)
2. utazási kötet: Algériától Új-Zélandig - A világ különleges országai, szigetei, városai: Kefalóniai-Ithakai mítoszok, Etióp csillagok, Emírségi csúcsok, Tanzán-kenyai szafari, Zanzibári rejtélyek, Kubai szivarok, Magyar szállodák, Rodoszi hajózás, Maláj repülés, Új-Zélandi kivik, Német mercedesek, Svájci sapkák, Bácsalmási tanárok, Walesi várak (Wales, +Anglia), Pécsi sapka, Norvég sapka, Spanyol bikák, Török áfium, Boszniai piramisok (Bosznia, Szlovénia, Horváto. Montenegró, Szerbia, Macedonia, Albánia, Koszovó), Japán kapcsolat, Perui ékszerek, Holland tudás, Indonéz kvíz, Madagaszkár fosszái, Portugál fado, Karpathoszi csipeszek, Londoni visszaemlékezések, Budapesti éttermek, Dél-afrikai mesék, Izraeli felismerések, Jordánia, Amerikai filmek, Algériai erősségek, Olasz foci, Francia borok, Dominikai koktél (5 földrész 45 helyszín, 9000 képpel, 35 leírásban)Bahama-szigetek, Banglades, Barbados, Belize, Bhután, Bulgária, Chile (Húsvét-sziget), Costa Rica, Dzsibuti, Grenada, Guatemala, Honduras, Jamaica, Lengyelország, Nicaragua, Panama, Ruanda, Románia, Salvador, St. Vincent, Szenegál, Szudán, Trinidad, Uganda, Vatikán
3. utazási kötet: Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Brazília, Ciprus, Csehország, Dánia, Egyiptom, Észtország, Finnország, Görögország, India, Izland, Írország, Jordánia, Kanada, Kína, Lettország, Litvánia, Marokkó, Málta, Mexikó, Moldova, Oroszország, Paraguay, Skócia, Svédország, Szingapúr, Szlovákia, Thaiföld, Tunézia, Ukrajna
4. utazási kötet: Antigua és Barbuda, Argentina, Bolívia, Dominikai Közösség, Ecuador, Guyana, Ibiza, Katar, Kolumbia, Korfu, Namibia, Olaszország, Románia-Erdély, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Suriname, Uruguay, Zakynthos
A sokkötetes szerző évek óta népes olvasótáborral bír. Tagjai szerint egyéni hangvétel, finom humor, gördülékeny olvasmányosság, kellő életszeretet és némi bölcsesség is jellemzi útleírásait, amelyeket alkalmanként rejtélyek, egzotikumok, kriminalisztikai eszmefuttatások öveznek. Az élénk, személyes jellegű emlékezéseket a kötethez csatolt DVD-n található 6000 helyszíni fotó is színesebbé teszi a már ott járt, esetleg oda készülő vagy egyszerűen csak érdeklődő olvasó számára.
Fogadják szeretettel Fenyvesi Csaba Gambiai Mosolyok című írását:
Decemberben utazási éhségem lett. Már aggódtam, hogy elmúlt, lejárt a lemez. De nem, ismét valami másra vágytam, kimozdulni, főleg a télből nyárba. Melegebb helyre, sok napsütésre, színes kultúrára, vidám zenére, testet nyalogató nyílt vízre. (Egy török közmondás azt tartja: „nem az tud valamicskét, aki sokáig élt, hanem az, aki sokáig utazgatott.” Gáspár Ferenc hajóorvos Vámbéry Árminról)
Januárra ideálisnak tűnt a mindössze három magyar megyényi (11.295 négyzetkilométeres, enklávés, csak Szenegállal szomszédos) Gambia. A száraz szezon októbertől májusig tart, onnan elkezd eredni az eső egészen szeptember végéig. Azokat a – különösen a mangrove mocsarak környékén malária veszélyes – hónapokat nem ajánlom a kíváncsi látogatóknak. A szervező irodák sem kínálják, mivel a sáros utak egyes helyeken járhatatlanokká válnak. És egyébként is, kinek van kedve esőben világot látni!?
Brüsszel ideális átszállóhely, a belga fővárosból már hat órányi reptetés után landol a gép, a mindössze harmincezres Banjul (korábban Bathurst) környékén. Az egyetlen kikötőt is működtető főváros valójában még húsz kilométerre fekszik a kettéosztott, kelet-nyugati irányban négyszáz, észak-déli irányban negyvenegy kilométeres országban. Mi osztja ketté? Éppen a fő folyója, melyről nevét is kapta. A széles, sok kilométeres medrű, 320 kilométer hosszú Gambia. Egyesek a mandigó kambra=folyó, mások a gomba=lopótök – amely az egyik törzsi vallásban szent növény – szóból eredeztetik az elnevezést.
Abban egységes a tudományos álláspont, hogy a vágyott meleget megkaptuk Péter társammal együtt. Mindketten felettébb élveztük a napsugarak bársonyát, amely egyenletes 25-30 fokot produkál az év minden szakaszában. Nem véletlen, hisz az Egyenlítőtől csak 13 fokra (északra) sétálgattunk miután vízummentes, 20 dolláros beugrónkat átnyújtottuk a gyors kezű határőröknek. A szerény árú, ötcsillagosnak hirdetett bakaui Ocean Bay az Atlanti-óceán partján (az Ombudsman és az ENSZ hivatala, valamint a Botanikus kert mellett) terül el sok-sok pálmával, színkavalkádos virágokkal, saját medencével, színpaddal, zenés-táncos-énekes esti műsorokkal, pazar, svédasztalos hideg-meleg reggelikkel, ahol mindig ott virított a palackos ásványvíz. Csak az fogyasztható biztonsággal.
Másnap reggel, a korábban Gambiában éveken át élő pécsi honfitársunk által ajánlott, előre beszervezett vezetőnk, a csokoládébarna Lamin Jawa széles mosollyal üdvözölt bennünket a hallban. Felsorolta a következő három nap eseményeit, és már pattantunk is a haragos zöld Volkswagen egyterűbe. A gambiai autókhoz méltóan hiányzott a tetőkárpit, az ajtók pedig kívülről nyíltak, vagy nem is nyíltak. A műszerfal tetején vajszínű, kócosan bolyhos szőrme tompította a felforrósodást. Nem tegnap született autójószággal hasítottunk. Pontosabban hasítottunk volna, ha nem lettek volna a földúton folyton lyukak, kátyúk, mélyedések, a bitumenes főutakon meg fekvő rendőrök és rendőri és/vagy katonai ellenőrző pontok. Utóbbiak inkább formálisnak bizonyultak, elcseverészett sofőrünk az egyáltalán nem zord tekintetű egyenruhásokkal fulaul. Az egyik törzsi nyelven, amiből bőven akad a fulán kívül: volof, mandinka, szoninke, diola, szerer, mandzsak, malinke, aku, jola, susu, stb. Minden gyermek ezek egyikét tanulja az anyukájától, ám aztán aki iskolába jár és nem mellé, akit beíratnak, az angolul is tudni fog. Az a hivatalos államnyelv. Így aztán tanult angolt hallottunk, miközben a törzsi nyelveket használják a piacon, hajón, úgy általában a nép körében.
A napjainkban már 2,5 millió lakos 30-40%-a nem jut iskolába, ők írni és számolni sem tanulnak meg. Kimondhatjuk a szociológiai valóságot: magas az analfabétizmus a kontinentális Afrika legkisebb államában, ahol a populáció 1999 végén még csak 1,1 millió éhes szájból állt. A két és félszeres növekedés ékes bizonyítéka, hogy a családok többgyermekesek, és rettenetesen meg kell küzdeni a mindennapi falatok megszerzéséért.
Az angolul oktató általános iskolai tanárok, a közbiztonságért felelős rendőrök átlagosan 25-30 ezer forintnyi helyi pénzecskét, dalasit kapnak fizetségül. (65 év után meg 5 ezret nyugdíjként.) Havonta. Nincs elírás. Így aztán egyetlen európai ökoturista sem csodálkozik, hogy erőteljes a rendészeti korrupció. Szinte égető szükség van a fekete kiegészítésre. Nem hallottunk ilyen jelenséget a bíróknál, akik brit örökségként fekete talárban és parókában ítélkeznek a cseppet sem mosolygó vádlottak felett.
Ha már megemlítettem a korábbi betolakodókat, nem hallgatható el, hogy nem ők kezdték. Jártak itt kezdetben portugálok, franciák, végül a brit ágyúk nyertek. 1783-tól 1965-ig ők diktálták a tempót. Ám mindannyian részt vettek a kb. 3 millió fekete rabszolga összefogdosásában, eladásában (már az újvilág felfedezése előtt!) és később Amerikába szállításában. Nem véletlen, hogy pirogue-gal, ladikszerű úszóalkamatossággal átrobogtunk Kunta Kinteh szigetére. Ugye, ismerős a név? Minden második magyar bámulta a kétcsatornás tévén a sanyarú sorsú, rabláncra fűzött főszereplőt a Gyökerek c. filmsorozatban, Alex Haley regénye alapján.
A térképeken James-sziget nevet keressen az Unesco védettségű helyeket kutató olvasó, ez a hivatalos megnevezése. A XVIII. században hétszer (a helyi mutogató szerint négyszer) ekkora földmaszatként fogadta az oda hurcolt szerencsétleneket. Az angolok erődöt építettek maguknak és a börtönlyukba zártaknak, majd indították a rakományokat egészen 1807-ig. (Hasonlóan a szenegáli Goreé-szigethez.) Nyomasztó élmény manapság is, nem láttunk mosolyokat az égbe törő, bozontos lombozatú baobabfák árnyékában sétálgató látogatók arcán. Egyszer sem, sokkal inkább komorságot, sajnálatot, elszörnyedést mutattak. És megdöbbenést az 1753-as feliratú brutális ágyú láttán. Nem bántuk, hogy visszaszállítottak minket a strandpapucsos hajósok az Atlanti-óceán végtelen horizontjáról a biztos kontinensi talapzatra.
Lazításként halványbarna sörbe menekültünk. Az mindenhol frissen habzott, és kellően fertőtlenítő hatással bírt. Goldfinch, Criystal márkákat iszogatnak a helyiek és az évente ide érkező kb. 500.000 turista is. Akik leginkább Nagy-Britanniából, Hollandiából, Franciaországból és a skandináv államokból veszik a fáradtságot és a merészséget a „Smiling Coast of Africa” megtekintésére. Ez az állami hivatalos szlogen. És van alapja, tényleg szinte mindenki mosolyog, kedves, barátságos. A 23. afrikai országomként elmondhatom, hogy ilyen kellemes, érdek nélkül is szívélyes emberekkel még nem találkoztam. Nekem az afrikai csúcsot jelenti az országocska. (A kicsinyitő jelzőről jut eszembe egy magyar bírósági eset. Megosztom. Ügyvédi védőbeszéd a tárgyaláson:
– Tisztelt bíróság, védencem cselekedete nem is rablás, inkább csak rablásocska.
A bíró ítélete:
– A bíróság a vádlottat 5 év börtönre ítéli, ami lehet börtönöcske is.)
Ezt a kedvességet a beach boy-ok is közvetítik főleg idősebb angol hölgyeknek. De láttam igen fiatal szőke teremtést is kézenfogva az ébenfekete kísérővel „bumster”-rel, aki minden földi bájt, vágykielégítést s szolgáltatást megad az egyébként szilárd anyagi körülmények között élő, feltehetően vastag bukszával érkező fehér hölgynek. A Paradise beach finom szemcsés homokjára fektetett napozóágyak tele voltak a gyorsan született érzelmektől csorduló párokkal. A turizmus ezen speciális ágacskája is termeli a GDP-t, ami jelenleg csak arra elég, hogy kimondják: az utolsók között van Afrikán belül. Kérdeztem is a szafari teherautó sofőrjét, Baxot: mit csinálnak az esős időszakban? Vigyorogva válaszolta: semmit. Így volt a Covid alatt is, azt a kb. másfél évet szörnyűségesnek nevezte. Valószínű az óceán halai (barrakuda, kígyóhal, tonhal, cápa stb.) adták a fehérjét, ami most is exportcikk, csakúgy mint az apró szemű földimogyoró. Elhaladtunk rizsföldek mellett is, abból már nem jut külföldre. Alapvető élelmiszer a konyhában, főleg csirkével, tenger gyümölcseivel, marhahússal. Szinte elmaradhatatlan hozzá a földimogyoró szósz.
A konkrét éttermi kínálatból kóstoltuk a benachint: barna rizsből, paradicsom hozzáadásával készült halas vagy marhahúsos, netán csirkés tál. Népszerűbb volt a domodah: mogyoróolajjal és mogyorószósszal készült pörköltszerű húsos étel, amelyhez mindig dukál rizsköret, ritkábban édesburgonya. A nemzeti étel, a Yassa csirke sem maradhatott el: fűszeres, hagymás kapirgáló, persze rizzsel körülölelve, citrommal bolondítva. Hasonlóan közkedvelt a kanja: pálmaolajban hagymával, borssal együtt párolt hal vagy marhahús.
A 90%-nyi muzulmán láttán azt hihettem, hogy az alkohol elvétve fordul elő. Tévedtem. Sört, import bort, szíverősítő snapszokat, löttyös kávét, mutatványos módon töltögetett zöldteát széles körben fogyasztanak, pénztárcától függően. Azért jártunk olyan éttermekben, ahol csak alkoholmentes italok sorakoztak a hűtőszekrényben. Néha felmelegednek, mert ásványkincsek hiányában csak import olajból képesek áramot előállítani, ami drága mulatság, és előfordul a „black out”, az áramkimaradás. 5-6 órás a napi átlag. Kétszer a hotelünkben is elpattant a húr, de a saját generátor egyből brummogni kezdett, és lőn világosság!
Szerencsére nappal jártunk az Abuko nemzeti rezervátumon belüli Katchikally krokodilfarmon, így jól láthattuk a hetven heverésző, mozdulatlan, reggel már jól beetetett hüllőt. Egy métertől öt méterig minden példány mutatta magát. Sőt, a tavukban rejtőzködve további, gondolom éhes páncélbőrű csapat vágyakozott. Például ránk. Tartottam tőlük, ennek ellenére a tipvágyó idomárok rávettek, hogy simogassam meg az egyik rücskös hátat. Megtettem, de nagyon óvatosan, félve. Felajánlották a három falú, fedetlen öltözőt, slagos csöves zuhannyal: merüljek egyet a tóban a hüllők között. Eszem ágában sem volt. Azért bevallották, ez csak vicc volt, és jót nevettek a riadt képemen. Nem engedték volna, ha őrültségemben nekivetkőzöm. Megnyugtató érzéssel, hogy nem lettem krododil eledel, léptünk be a tó melletti múzeumba. Országtörténeti képek függnek a falakon, néprajzos munkaeszközök, hangszerek sora fekszik a döngölt földön: balafon, kora, dzsembé, sokszáz éves kézi eke. (Nem láttam róla fotókat a kis múzeumban, de tudom az internetről, hogy létezett éveken át az országban egy magyar nő, bizonyos Izabella vezette étterem, ahol paprikás csirke is szerepelt az étlapon. A Frank and Bella, időközben sajnos bezárt. Úgy tűnik viszont a facebook hírekből, hogy nyitva várja szállóit a szintén honfitársunk alapította Magyar Vendégház Tanji környékén.
Nem kellett sokat autóznunk a gomolygó porfelhőkben, hogy ismét állatközelben legyünk. Zöld majmok és vörös kolobuszok ugráltak körül minket. Lamin már hozta magával a felvágott banándarabokat, földimogyorót. Az összes rozsdabarna hátú és szürke maki versengve kapkodta ki kezünkből a csemegéket. Nem röstelltek felugrani a vállunkra, fejünkre is, hogy a kedvenceiket bekaphassák. Mindezt kék egyenruhás természet őrök felügyelete mellett. Köztük sétálgatott hátrakulcsolt kézzel, komoly arckifejezéssel egy olyan szép arcú nő, hogy indulhatott volna a szépségversenyen. Ami nem irreális, mert a fővárosi Nemzeti Múzeumban kiállították Miss Gambia versenyruháját. Azt nem tudom, hogy milyen helyezést ért el, de a képes mosolya az nem feledhető.
A faunavilág number one-ja azonban csak ezután jött. Az állatok királya fogadott minket, miután átvergődtünk millió kisbusz, teherautó és árut szállító gyalogos, biciklis, triciklis, motoros között a szenegáli határon. A kemény arcú vámtisztek csak annyit kérdeztek: oroszlánséta lesz? Bólintottunk, és lecsapott a körpecsét. Akkor még nem gondoltam, hogy életem legizgalmasabb sétája következik. Ibrahim mutatta be Charles-t, a dús sörényes hímet, aki éppen a genetikáját próbálta átadni hét éves nőstény párjának, Sissinek. Miután az akciója révbe ért, szemmel láthatóan sokkal nyugodtabban terült el lábaink előtt. A franciául, angolul és ki tudja hány törzsi nyelven beszélő idomár megborzolta a sörényét, gondolom ezt a dicséret jeleként értékelte Charles, a jól végzett férji munka jutalmaként. Ilyen relaxációs állapotban könnyűnek tűnt közös fotót készíteni a két kedvenc oroszlánommal. A lábaim előtt hevertek. Kezemben mindösszesen egy másfél méteres kemény, díszesen festett botot tartottam. (Indiában láttam ilyet a rendőröknél, azt pontosan 120 centiméteresre vágták, ezzel védték magukat az alkalmanként feldühödött lázadóktól.)
A nagyobb attrakció ezután következett. Gondos pásztor módjára vezethettem magam előtt a két – király-királynői – gyönyörűséget. Egy szál bottal. Valljuk be, megnyugtató hatást adott a körülöttünk figyelő öt botos idomár jelenléte. Azért így is káprázatos a 14 másodperces közös sétánk. Hányan mondhatják el az olvasók közül, hogy egymás mögött lépkedtek az állatok királyával? Ráadásul apróságként megsúgom: a Csaba név török eredetű és kóborlót, pásztort jelent. Eddig is kóboroltam már 150 országban, ám pásztor még sosem voltam. Széles vigyorral jelentem, hogy sosem gondoltam, hogy amatőr oroszlán pásztor leszek egyszer az életben. Még ha csak negyed percre is. („A Földről csak annyit tudunk, mint egy gubabogár azon tölgyfáról, amelynek a kérgén ül.” Bulla Béla)
A hatalmas fathalai rezervátumban még van tíz oroszlán, Kevin, a rinocérosz, több zsiráf, zebra, varacskos disznó, antilop. Ezeket láttuk is a szafarinkon, a fapados, nyílt tetejű dzsippünk platójáról. Ezek között nem masíroztunk, tilos a kiszállás, mint általában a szafarikon szerte Afrikában. A lelkesen magyarázó zöldruhás őrnő mosolya akkor lohadt le sajnálatos módon, amikor a borravalót dalasiban adtuk. Kemény valutatát, eurót vagy dollárt várt. Persze ez már Szenegálban történt, Gambiában nem kaptunk ilyen lebiggyedő ajkat, erőltetett vigyort.
Az állatélményeink nem zárultak le a sörényesekkel, hátra volt még a Gunjur városka környéki kígyó farm. Na, ott egyiket sem simogattam meg, nem értem egyetlen pikkelyeshez és soklábú, gyilkos pókhoz, egymásra mászó teknőshöz sem. A fehér, magasított falú körvermekben napozó bébi krokodilokat, boákat szintén nagy ívben kerültem. Inkább a Tanji Village magánmúzeumban bámultam a száz évvel ezelőtti férfi, női és vezetői kunyhókat. Mint kiderült, akkor sem a gólya hozta a csöppségeket, az elkülönülés az éjszaka leple alatt megszűnt. A nő átslisszant a szomszéd férfi kunyhóba, és csak hajnalban tért vissza a tűzhelyes szekcióba. Itt mondom el, hogy magyar gólyák gyakran Gambiában telelnek, imádják a harminc fokot, amit teljes mértékben megértek az éppen mínusz nyolc fokos Pécsen.
A gólyák mellett egyéb madárkák is röppengetnek, mert az egész ország egy csiripelő paradicsom, madárröpte farm: 560 madárfajt tartanak nyilván, külön madárles programokat szerveznek a hazai és a külföldi közönségnek egyaránt. Például megpillanthatnak ritkaságként miambó-málinkót, afrikai törpejégmadarat, vörösfarkú vércsét, halászsast, kígyászsolymot, szalagos rétisast. Számtalan kék egyenruhás, fehér kendős diáklányt láttunk, akik potenciális madárnézők akár a nyolc általánosból, akár a négy éves gimnáziumból. Avagy a két egyetemről, ahol orvosokat, jogászokat, mérnököket, közgazdászokat, informatikusokat képeznek, akik közül néhányan aktívan sportolnak is, de nemzetközi szintén még szerények a produkciók. Olimpiai arany vagy kevésbé fényes érem még senkire nem mosolygott rá.
A focit imádják, a 2026-os Afrika kupában is szépen haladtak, de nem jutottak a négy közé, elmaradt a felszabadult nevetés a kiesést követően. (A magyar bajnokságban is játszanak gambiai focisták.) Ezt a helyi lapok, a The Gambia Daily, The Daily Observe, a bulváros Forroyah (Freedom) és a The Point is megírták.
Mint „bűnfejtő” észrevettem, hogy nem írtak egy különlegességről, amiről most itt beszámolok. Még mindig az állatoknál maradva, kriminalisztikai összefüggést is felfedeztem az egyébként biztonságos, nyugodt országban. Nevezetesen a patkányokat. Nem tudom hányan tudják, de a gambiai óriás patkányok (Cricetomys gambianus) híresek. Miről? Az aknakereső tudásukról.
Történetükről annyit, hogy egy belga üzletember, Bart Weetjens rájött, hogy az egyik – egyébként közutálatnak (egyáltalán nem) „örvendő” – állat alkalmas a világméretűvé nőtt veszedelem, a taposóaknák felderítésére. (69 országban kb. 60 millió a becsült aknák száma.) A gyakran bevetett kutya helyett ezt a kis testű, könnyű súlyú állatot – amelyik súlya alatt az akna nem robban fel – egyszerűbb betanítani, jól viseli a trópusi éghajlatot (forró égövi területeken ásták el a legtöbb robbanószerkezetet), olcsón tartható és tenyészthető. A belga tenyésztő több mint 30 tagból álló „patkánykommandó”-t használ aknák felderítésére. Eddig, a szagdetektorok 600.000 négyzetméternyi területet tisztítottak meg Mozambik aknamezőin. Egyébként olyan patkányai is vannak, amelyek jelzik az emberi nyálban levő tuberkulózis jelenlétét is. Így aztán nem csak a terepek megtisztításában, még az egészségügyben is várhat busás hasznot a főidomár. Sőt manapság már elefánt és orrszarvúagyar illatát is azonosítani tudják a biodetektorok, így az illegális vadkereskedelemben is van kriminalisztikai jelentőségük. (A világ leghatékonyabb, egyben leghíresebb TNT alapú aknakereső gambiai patkánya, a Tanzániában született, belga kiképzést kapott, 1,2 kilós, 70 cm hosszú Magawa névre hallgatott. Egy nemzetközi jótékonysági szervezet Aranymedállal tüntette ki 2020-ban a kambodzsai életmentő szolgálata iránti odaadásáért.)
A rágcsálónál szebb képeket fedezhettünk fel egy batik üzemben, ahol az első lépéstől a végső termékig mindent bemutatott a szakmában jártas, buzgón magyarázó, jumbó sapkás kis ember. Rajzolt, gyertyázott, vágott, préselt, festett, kínált sálat, ruhát, asztalterítőt a hosszú asztalról. Olyan típusnak tűnt, aki az eszkimóknak is eladja a jégkrémet. Két művészien megalkotott sállal a puttonyunkban, Abaraka – köszönöm törzsi nyelvi szóval köszöntünk el. Mosolyt fakasztottunk az arcára hirtelen tudásunkkal.
A batikolás művészete mellett a zenében is jártasak: pédául a kecskebőrrel borított töktestű, hosszú nyakú, 21 húros hangszerrel, a korával csodálatos hangokat varázsolnak elő. Nemzetközi hírű zenészeik is vannak, akik nem tudom hol lépnek fel, mert színházat, operát, hangversenytermet, cirkuszt nem láttunk. Mozik reklámjai színesítették az egyébként szürke, házi téglás falakat, kerítéseket. Feltűnt, hogy az omló falú, rozsdás házkerítések közepén is díszes, sokszor fekete, cizellált vaskapu feszített. Arra többet adtak, mint a környezetére. Ami igencsak szemetes, poros, rendezetlen. Nem is várható nagy változás addig, amíg a családok tömegesen igénytelenek. Csak elriasztó példaként: a Banjul és Barra közötti tarkán zsúfolt kompon egy apuka a zsebkendőt, az anyuka a kólás palackot, a gyermekük meg a csokipapírt dobta lazán a hajópadlóra. Természetesen ejtették, mintha a pécsi Korhely étteremben a mogyoróhéjjal tennék. Le a padlóra!
Szezonális gyümölcsök maradékai banánhéjként csúsztak a talpunk alatt. Narancs, mangó, papaja, banán, grapefruit, dinnye, ananász bőre sárgállt, zöldült a vastag porban – mindenfelé. Legfőképpen a piacokon. Az elborzasztó bűz, ami áradt a szárított és friss halakból, legyektől hemzsegő húsokból, rothadó zöldségekből ismerősként csapta meg orromat. Szenegálban hasonló szagok égtek be orromba. A banjuli Albert piac, a háromszázezres Serekunda városi marketje hasonlítanak egymásra. Artista ügyességű, mutatványos nők egyensúlyoznak a fejükön tűzifát, vizes tartályt, mogyorós-kesudiós tálat, a hátukon meg cipelik az aktuális porontyot. Csak a pici golyófejük, mint játéklabdák feketéllenek ki a puttonyból. Meleg barna szemük kismajmosan tekinget a világra, tanulja a bazsalygást, az életszeretetet. Fülig ér a szájuk, ha valami édességet kínálsz nekik. Néhány évvel idősebb társaik szakadt gatyájukban és foltos ingecskéjükben az út mellett szaladgálnak mezítláb és minden elhaladó autónál sikoltoznak, kiáltoznak. Ha megállsz, véged van. Százak vesznek körül, rád tapadnak és tollat, pénzt, cukrot kérnek, huncutul mosolyogva. Nem tolakodóan, de kitartóan. Csak a távozás segít rajtad, nincs annyi dalasi vagy butut (az ottani fillér), ami elég lenne a halványbarna markoknak. Gyermekeknél csak a kóbor kutyák és macskák száma nagyobb. Előbbiek zsemlemorzsa színűek, girhesek, félénkek, korcsok. Mintha mindegyiknek azonos felmenői lennének. A csatangoló macskákkal együtt éjjel-nappal marcangolják a szeméthalmokat, élelemért kutatva. Vigyázniuk kell, mert a sárga taxisok nem biztos, hogy észreveszik őket. Lévén, hogy a lestrapált, kb. negyven éves Mercedes taxikon nem világítanak rendesen a lámpák. Kancsal, törött, hibás fényszórók tömkelege poroszkál a két sávos, elválasztás nélküli utakon, ahol jobbos, irányító lámpák nélküli közlekedés van. (Egy kereszteződésben volt, de néhány éve megszüntették a rendőrlámpát.)
Ennyi múzeális Mercedest csak Koszovóban láttam. Oda is ugyanazon okból hozzák be Németországból: csak ezek bírják tartósan a hiányos utakat, a tengelytörő gödröket. Karambol sok van, magunk is láttunk, sőt Ams, a nyurga fekete sofőrünk még egy előzött autó tükrét is meghajlította a saját VW tükrével. Ám nem állt meg, csak bal kézzel kiintett, felemelte: „észleltem, de nincs semmi baj” – vigyorodott el, majd azonos lendülettel folytatta a robogást a vastól vörös porfelhőben. (Vonat nem pöfög a sínmentes síkföldön, ahol 53 méter a legmagasabb pont.)
A lelkiismeretesen, mondhatni hiperaktívan kísérő Amsnak köszönhetem, hogy megkóstolhattam a helyi, fejbeütős pálmabort. Egy pálmamászóhoz vitt el minket valami kacskaringós dűlőúton. A foghiányos, cingár emberke majomügyességgel mászott fel a sudár pálmafa tetejére. Igaz, volt egy villanypózna mászóknál is alkalmazott védőkötél a dereka körül. Derűs arccal hasogatta machetéjével a bordós pálmafejeket, szerinte abból készül a tejfehér ital. Uzóra emlékeztetett, ám az íze inkább valami fáradt üdítőre. Állítólag olyan, mint a must, másnapra erjed meg. Ezt nem vártuk meg, elajándékoztuk egy somolygós szuvenír árusnak. 500 dalasiba (kb. 2500 forintba) került a borsos árú ital beszerzése, ebből a mászómester és a túlzsúfolt, nyitott hátsó ajtajú „bush taxik” sofőrjei hat liter benzint vehetnek az Oryx kutakon. Nem nehéz kiszámolni, hogy a négyszáz forintos üzemanyag drága a helyieknek. Többen inkább röhejesnek tartják, mint korrektnek. De hát energiaforrás az alig van, ahogy már említettem. Biztató, hogy Tanji környékén két szélerőmű is pörgeti lapátjait. Viszont nem láttunk napelemeket, miközben természetes fény az van bőven. Most is melegen simogatott a napocska, ám az óceán észvesztően hidegen fagyasztotta a lábamat.
Meglepetésre a szállodai medence sem kényeztetett, mindkettő 20-22 fokot tudott csak felmutatni. Nem tagadom, csalódásként éltem meg, hogy a vízparti szállásunknál csak a táj bámulása maradt. Mehettünk volna egy tengeri horgászatra is kétszáz euróért, ám erre már idő hiányában nem tudtunk benevezni. Meg azért is, mert életemben nem vettem részt ilyenen, és lelkileg fel kell készülnöm egy hasonló kalandra. Az elhatározás megvan, talán majd a legközelebbi óceáni vizitnél belevágok. Addig meg izgatja a fantáziámat.
„Vissza kell szereznünk a fantáziánk használatának képességét, mert az igazi fantázia egy egész más élethez vezet. Az olvasás gazdagít, és erőt ad a túléléshez ezekben a nehéz időkben.” (Krasznahorkai László)
Nem próbáltam ki a tradícionális birkózást sem két okból: azonnal a földhöz vágtak volna az izomkolosszusok, másrészt ritkán van ilyen ünnepi esemény. Leginkább szombaton vagy vasárnap kapaszkodnak egymásba az olajos testű, egy szál gatyás góliátok, a leírások szerint az általunk is többször körbejárt Independence stadionban.
A stadion elnevezése az 1965-ös függetlenségre utal, akkor szabadultak meg a brit uralomtól. Az 1970-től Gambiai Köztársaság (Republic of the Gambia) szépen indult, ám 1994-ben elkomorult a helyzet, átmenetileg eltűntek a kacarászások. Bizonyos Yahya Jammeh fanatikus iszlamista hadnagy katonai puccsal magához rántotta a hatalmat és el sem engedte 2016-ig. Akkor – ő sem gondolta – demokratikus választáson győzött az ellenzék vezére, Adama Barrow. Csak nemzetközi, főleg szenegáli-nigériai (részben katonai) nyomásra volt hajlandó az elnöki vigyorgást abbahagyni az előd, aki végül megmerevedett arccal Bissau Guineába menekült. Jelenleg is ott tölti, cseppet sem mosolygós napjait. Amikor igazgatott, vicces dolgokat mondott a hírhedt vezető. Például a női termékenység csökkenését a nyugati divat szerinti szűk nadrágokra és alsóneműkre fogta. Szerinte az ilyen öltözködés „nem engedi szellőzni az intim testrészeket”, így az „akadályozza a természetes fogantatást”. Véleménye szerint ez a viselet ellentétes a gambiai kultúrával, és a nők nem tudnak emiatt teherbe esni. Azt is kijelentette, hogy a bőrvilágosító szerek használata nemcsak egészségtelen, de teljesen felesleges is, hiszen álszerény felfogása szerint „a természetes bőrszín szép, és nincs ok arra, hogy bárki a nyugati szépségideálhoz próbáljon igazodni”. A tömeg most már inkább mosolyog, tud és mer mosolyogni ezeken, mindenesetre a 2017-től elnökként funkcionáló, a női szeméremcsonkítás ellen is küzdő Adama Barrow-val majdnem találkoztunk utolsó napunkon. Hatalmas rendőri erők biztosították útját Serekunda piaca környékén. Végül nem kereszteztük a robogó konvojt, mert egy földes mellékúton eliszkoltunk a nyomvonalról.
Itt jegyzem meg, hogy az arcok mellett (mert elvennéd a lelküket) egyetlen épületet nem szabad fotózni: a fehér falú elnöki palotát. A közelében levő High Court modern vonalait, a látványos Kongresszusi központot, az impozáns parlamentet, az országos rendőr-főkapitányságot, a karcsú minaretes mecseteket, a ritkább katolikus templomokat és az Arch 22 diadalívet bármikor, bármely szögből lehet kamerázni. Az ívet a hatalommániás Yahya Jammeh emeltette, a szerinte dicsőséges 1994. július 22-i lázadása emlékére. A tetejére belső lépcsökön fel lehet tekeredni ziháló tüdővel. A nyereség: a város látványa és a tetőtérben levő történeti múzeum.
A kilátóból szuper távcsővel rátekinthet mindenki a 2 Central Prison-ra, vagyis a két börtön egyikére, ahol az egyáltalán nem heherésző kábítószer kereskedők és durva bűnöket elkövetők senyvednek. Nem tudom ide vitték-e a magyar tiszteletbeli konzult, Suha Györgyöt, de sajnos a sajtóhírekből tudva, őt is letartóztatták 2024-ben valamiféle üzletszerűen elkövetett befolyással üzérkedés gyanú miatt. Ahogy Vargha László professzorom mondta hajdanában: „nem tudom, hogy most a vigyorgóban vagy a börtönben ül-e”. Mindenesetre mostanában biztosan nem csodálhatja meg a keleti országrészben álló, kb. 1.500 éves, Unesco által is védett szenegambiai, 1-2,5 méter magas, több tonnás körökben álló kőoszlopokat és kőköröket, amelyek temetkezésre szolgáltak, talán az utolsó mosoly megörökítésére. Lamin szerint azon a környéken még vízilovak is dagonyáznak a sekély tavakban. Ezekből csak annyi a részem, hogy hírt adhattam róluk. („Az élet egyik legnagyszerűbb, legszebb ajándéka, ha az ember útra kelhet, utazhat, láthat, tapasztalhat, személyes élményekkel töltekezhet. S az utazás élményének gyönyörűsége megsokszorozódhat, ha abból másnak is juthat.” Kubassek János)
Búcsúzóul a Tanji piac húsfüstölő mesteréről ejtek szót. A kétfogú, ráncos arcú halászember az égő fák és tikkadó halak gomolygó füstjében kezét nyújtotta, és komoly arccal bemutatkozott: „My name is Human Rights and Justice.” Nem tudta, hogy a legjobb célpontnak sütötte el poénját, azonnal vettem az adást: mindketten hahotázni kezdtünk, csapkodtuk a térdünket, a többi bámuló munkás meg vihogott és röhögött, ahogy bírt. Lehet, hogy először pukkantotta el a főnök a jogi humort. Mondom én, hogy telitalálat az országszlogen, tudnak ezek a marketingesek, Gambia valóban Afrika mosolygós partja.
Lejegyezte:
Fenyvesi Csaba, az 1C fokos Pécsen
