„Ismerlek titeket, minden évben jöttök egy hétre és láthatóan nagyon jól érzitek magatokat” – mondta kedvesen a Reménység-tavi csónakkölcsönző helyi munkatársa, hozzátéve: népzenét rég nem hallott már a strandon... A megjegyzés oka, hogy az idei jubileumi találkozó két zenész fellépője, ifj. Csoóri Sándor és Hajdu-Németh Lacika a tópartra is lehozták hangszereiket; s persze csatlakozott hozzájuk Berecz István is, aki édesapjával, Andrással együtt szintén az idei esemény meghívottja volt. A harmadik fellépő(páros) Marosán Csaba kolozsvári színművész, és felesége, a fuvolaművész Emese volt, akik három gyermekkel, amerikai körútjuk egyik állomásaként érkeztek. Ők már önmagukban is garantálták a színvonalas kulturális műsort egész hétre, de az igazán fontos dolgok nem feltétlenül az előadásokon történtek...

Antal-Ferencz Ildikó írása

A Magyar Baráti Közösség (MBK) 1967 óta szervez egyhetes ITT-OTT Találkozókat, eredetileg más helyszíneken (először a pennsylvaniai Herefordban, majd a New York állambeli Chautauqua-tó partján). Ötven éve azonban az ohiói Reménység-tó partján zajlik az esemény, amelyről először az Észak-Amerikában készített nagyinterjúim alanyaitól, Somogyi Balázstól, Ludányi Andrástól és Bőjtös László özvegyétől, Györgyitől hallottam. Mindhárman az MBK alapítói és vezető egyéniségei közé tartoztak évtizedeken át, és miközben nagyon lelkesen beszéltek az eseményről, meg is hívtak, hogy vegyek részt a találkozókon én is – ennek idén már harmadszorra tettem örömmel eleget, ezúttal férjemmel együtt.

Első Amerikában töltött nyarunkon, 2022-ben még nem tudtam a találkozóról, a következő évben már az interjúknak köszönhetően igen, de akkor még nem sikerült eljutnom az eseményre, így akkoriban azzal vigasztaltam magam: elég, ha írok róla, és majd legközelebb igyekszem „benézni” pár napra. 2024-ben végül a Bocskai Rádió vezetőjének, Molnár Zsoltnak is köszönhetően eljutottam a Reménység-tó partjára. Azóta tudom: nem elég erről az eseményről másokat kérdezgetni, nem elég csak „beugrani” néhány napra; érdemes ott lenni, és az elejétől a végéig részt venni a programsorozaton, mert csak akkor érthetjük meg és érezhetjük át e csodálatos közösség és tóparti találkozóik lényegét. Éppen ezért ma már azt is tudom: én sem leszek képes megfelelően szavakba önteni mások számára mindazt, amit ott megéltem (immár harmadjára), legfeljebb próbálkozhatok vele, amit felkérésre meg is teszek, de azzal kezdem: gyertek el, legyetek részesei ti is ennek az életre szóló, felejthetetlen nyári élménynek!

Ahelyett, hogy összefoglalnám az MBK és az ITT-OTT Találkozók létrejöttét és több mint ötvenéves történetének hullámhegyeit-völgyeit, többszöri megszűnés közeli állapotát, majd ismétlődő feltámadását, többszöri megújulását, illetve ma is aktuális célját és lényegét, inkább csak személyes benyomásaimat igyekszem rögzíteni – elsősorban azt, amit már az interjúk révén megsejtettem, de csak visszatérő résztvevőként értettem meg igazán. Egyrészt, hogy ez egy olyan magyar baráti közösség, amely a magyar nyelvet, a népi és szépirodalmi (!) kultúrát szeretné éltetni és továbbadni. Másrészt, ez egy olyan magyar baráti közösség, amely nem keres vagy támaszt szigorúan meghatározott, bürokratikus kereteket és szervezeti tisztségeket a legszükségesebbeken túl, az alapítók 50-60 évvel ezelőtti rossz tapasztalatait és változtatási szándékait követve. Harmadrészt, ez egy olyan magyar baráti közösség, amely értékalapon él, épít és szervez, azaz nem politizál, nem terjeszt különböző ideológiákat, és nem követ egy adott vallást sem – ezáltal nem zár ki senkit a résztvevők és esetleges érdeklődők köréből –, hanem ellenkezőleg: a kedvességet, jóhiszeműséget, egymás tiszteletét és elfogadását, lehetőleg megértését, de legalább elviselését tartja szem előtt. Alapvetően nyitott minden értékalapú véleményre és gondolatra, és tudatosan felvállalja az alapítók eredeti, átmenetinek tűnő emigráns léte helyett az állandósult ún. szétszórtsági létet, amely Ludányi András alapító szerint „a szellemi frissesség és megújhodás, nem pedig a szervezkedés zsákutcája jellemez; (...) amely nem szigetelődik el sem a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben, épít és fenntart kapcsolatokat mindenfelé”. Egy olyan magyar fizikai, szellemi és lelki együttlét(ezés)ről van tehát szó, amely az alapítók szándéka szerint igyekszik megőrizni a magyar identitást, kultúrát és erkölcsöt az észak-amerikai diaszpórában, Görömbei András meglátása szerint a „tételes vallásokon felülemelkedő morális üdvösségkeresés, az emberi számvetés igényével”, miközben a világ magyarsága szerves és aktív részének tartja magát, ami például Cseh Tibor számára „megtalált földi feladat, élete értelme” volt, Bőjtös László szerint pedig „egyéni vállalás és erkölcsi tartás kérdése”.

E hangzatos szavak számomra a részvétellel nyertek gyakorlati értelmet már az első alkalommal, de azóta folyamatosan mélyül az MBK-t illető tudásom, tapasztalatom és kapcsolatrendszerem. Idén már nagyjából tudtam, mire számíthatok, ami persze nem jelenti azt, hogy nem értek meglepetések, viszont ezúttal már a megérkezés első pillanatától kezdve otthon éreztem magam – miközben jól emlékszem, hogy legelső alkalommal családom nélkül, a megszokott pörgős munkatempóból érkezve, előadásokkal sűrűn teli konferenciákhoz szokva, bizony kellett egy-két nap, amíg rá tudtam hangolódni a tömérdek szellemi, kulturális és gasztronómiai élményt nyújtó, nagy közös családi nyári együttlét szinte szokatlanul lelassult, egymásra figyelő tempójára.

Tavaly már könnyebben, idén pedig azonnal ment az a bizonyos ráhangolódás. Idén már napokkal előtte örültem annak, hogy délelőttönként csak viszonylag későn fognak kezdődni az 50. jubileumi alkalommal a korábbiaknál is izgalmasabb délelőtti előadások, s utána könnyen ki fogjuk tölteni az ajándékba kapott délutáni szabadidőt: alvással, olvasással, strandolással, kirándulással. Azt is tudtam már előre, hogy a közös éttermi ebédek után illik elfogadni a kisebb létszámú, lakókabinokba szóló személyes vacsorameghívásokat. Puskás Judit konyhai tudományát és kedvességét többször is megtapasztaltuk például lecsó és kocsonya formájában, de egy másik helyszínen jutott nekünk Detroitban, illetve New Jersey-ben házilag készült sült sertésborda is – hála mindezért!

Előre örültem annak is, hogy az esti kulturális programok, és az azokat követő közönség-beszélgetések után csatlakozni lehet a közös tábortűzhöz. Idén e tábortüzek mellett a régi hagyományok szerinti közös népdaléneklésre, sőt táncra is sor került – erre a korábbi néhány évben kevésbé volt példa, – most viszont volt zenész, hangszer és táncos láb is hozzá bőséggel, így a vidám beszélgetések, éneklések-zenélések-táncok minden alkalommal hajnalig tartottak... Első látogatásomkor, amint lassan felvettem az eleinte még lazának tűnő ritmust, azt vettem észre, hogy az üresnek tűnő órák elkezdenek peregni, a napok egyre gyorsabban telnek, a korábban csak távolról vagy egyáltalán nem ismert emberek egyre közelednek, a beszélgetések egyre mélyülnek, s az egyre rövidebb éjszakák ellenére a társaság egyre vidámabb... Az idei alkalommal pedig már egész héten keresztül ez volt az alapérzésem, így  minden este (hajnalban) azzal a gondolattal tértem nyugovóra: milyen jó, hogy még mindig nincs vége ennek a csodálatos hangulatú-környezetű együttlétnek!

És a lényeg: a szervezők és a résztvevők már első alkalommal is olyan kedvesen és nyitottan fogadtak, mintha évtizedek óta ismernénk egymást, és egy-két nap után nem vendégnek, hanem egy régi baráti-családi közösség szerves tagjának éreztem magamat, aki az egyhetes nyaralás alatt egy teljes évre feltöltődött magyar baráti kapcsolatokból, kultúrából, gasztronómiából és szellemi eszmecserékből. Először mindez azért volt hatalmas élmény, mert Amerikában élve, akkor már két éve, leginkább a magyar kulturális élmények, tartalmas előadások és szellemi kihívások hiányoztak nekem a legjobban. New York (a Liszt Intézet és a főkonzulátus) viszonylagos közelsége, valamint néhány helyi magyar közösségi kulturális program, később pedig a rengeteg könyvbemutatóval kapcsolatos utazásaim némiképp segítettek, de a Budapesten megszokott kulturális pezsgést pótolni azok sem tudták. E hiányt valamelyest helyettesíteni tudták, a clevelandi Magyar Társaság éves kongresszusa, később pedig az Amerikai Magyar Tanáregyesület (AHEA) változó helyszínen megrendezett éves konferenciái, ahol alkalmanként két-három napon át örömmel szívtam magamba a tudományos előadások, kulturális események, az esti beszélgetések üzeneteit és hangulatát. És persze az ITT-OTT. Idővel kiderült számomra, hogy a nyári ITT-OTT tökéletesen kiegészíti az őszi-téli Magyar Kongresszust és a tavaszi AHEA-konferenciát, miközben olyat nyújt, amit azok egyszerűen nem tudnak: egész hetes, tóparti, tábortüzes, csillagfényes nyaralási és kulturális élményt, életre szóló barátsággá erősödő kapcsolatokat.

És akkor kicsit konkrétabban az idei, igazán színvonalas programsorozatról. A tekintetben is különleges volt az idei jubileumi alkalom, hogy ott volt állandó lelkészként Juhász Imre katolikus plébános New Jersey-ből (vagyis a „mi papunk”), aki majdnem végig részt vett a találkozón, és azalatt minden programból alaposan kivette a részét. Kétszer beszélt a teljes közönségnek, egy ún. Istenszolgálattal, majd egy előadással. Az előbbi során sikerült azt a nem könnyű kihívást megugrania, hogy nemcsak katolikusokhoz és nemcsak hívőkhöz kellett szólnia. Prédikációjából íme néhány „tömény” gondolat, amelyeket szokásához híven szívhez szóló kedves szigorúsággal (vagy szigorú kedvességgel?...) adott elő: fel kell ismernünk magunkban is a „konkolyt”, nem csak a búza közt, vagyis nem csak másban; nem az alkalom szüli a tolvajt, hanem fordítva: tolvaj szüli az alkalmat; az emberiség legnagyobb bűne a jóra való restség; nem vagyunk tökéletesek, szükségünk van az Úr Jézusra („elég neked az én kegyelmem”); az igazságnak is van hierarchiája: mindenki csak egy részét látja, a teljeset csak az Isten tudja... „A mese szerepe a Bibliában” című előadása sem tartozott a könnyed műfajhoz: először a mese fontosságáról és szerepéről beszélt általánosságban, majd Jótám meséje révén a jó vezető ismérveiről: aki Istent követi, és törvényeit betartja.

Berecz András három előadásának is örülhettünk. A hétfő délelőtti a „Szívverés a magasban: nyelvében él a harang” című előadásban a Covid-járvány alatt elkezdett harang-fotóiból létrejött kiállítás történetét mesélte el; melynek elemeiből hozott is néhány darabot mutatóba. Mint mondta, a harangok egy-egy közösség életet hirdetik: örülnek az élőknek (születés, lakodalom), siratják a holtakat (temetés), jelzik az időt, a veszélyeket, azaz az ellenséget és a vihart, a háború kezdetét és végét. Mint fogalmazott: a harang „az egyetlen olyan hangszer, amely a bánatot tengermélységűvé, az örömet az egekig emeli”, hangja pedig (egy harangkutató szerint) „olyan a hangok világában, mint a szivárvány a színek világában”, ugyanakkor „kemény, mint az apostolé”. Belülről fotózott harangképeinek – ott, ahol a harang nyelve hozzáütődika  belső falhoz, felfénylik a bronz anyaga, ami nem oxidálódik – a fotóirodalomban nem volt előzménye, amit a fényképészek is elismertek és közben hitetlenkedtek, hogy mindezt a képi világot egy okostelefonnal teremtette meg. A képeket kiegészítik a fotók alatti szövegek, amelyekből nekünk is mesélt; elárulva, hogy ezeknek a harangoknak „mély emlékezete van”. Végül hallottunk az ún. kontárharangokról is: amikor nem hivatásos harangöntők, hanem erre felkért amatőrök öntöttek szükség esetén, így történt például az 1600-as években a Nógrád megyei Csecsén is. Felülete rücskös lett, de ma is működik és különlegessége, hogy magyar felirat először azon jelent meg.

Berecz András másik két előadását, a „Hazug Pista bácsi nagyotmondó meséit” és az „Isten bolondja” címűt gyakorlatilag lehetetlen írásban visszaadni – érdemes inkább megnézni, meghallgatni, és akkor talán érthetővé válik, hogy egy-két kivételtől eltekintve miért gurultunk végig a nevetéstől. Ami e tekintetben érdekes: sajátos székely-utánzó előadói stílusa talán azért is aratott osztatlan elismerést az ITT-OTT résztvevői körében, mert azok legalább fele idén erdélyi, sőt székelyföldi származású volt.

Fia, Berecz István (Pityu) egyik előadása a népzene és -tánc kialakulásának folyamatáról szólt, amelyből megtudtuk például, hogy a körtánc először a mennyországról szóló egyházi képeken tűnt fel, helyszínei pedig általában templomok udvarai, vagy az életet, termékenységet szimbolizáló patakok és gyümölcsfák melletti rétek voltak. Egy másik alkalommal ifj. Csoóri Sándor mesélt a ballada eredetéről (amelyet először táncként és énekként műveltek; előbbi idővel elkopott, és maradt az ének); a néptánc/zene élményalapúságáról, valamint általában a zene erejéről – édesapját és Kallos Zoltánt is megemlítve. Megtudtuk tőle, hogy az erdélyi táncházak eredetileg nagyon szigorú rendszer szerint működtek: például egy adott helyre nem mehetett be valaki a másik utcából, a fiatalok csak 18 éves korig járhattak oda, utána következett a katonaság, s azután már nem illet táncházba járni; a nem ritka táncházi verekedéseknek pedig általában a zene vetett véget, amikor is mindenki elkezdett táncolni. A Bereczek együtt is felléptek, így András történetei között táncolt a fia, a zenészpáros zenei aláfestése mellett. Utóbbiakkal együtt Pityu is oszlopos tagja volt a csütörtöki piknik részeként bemutatott kulturális programnak, ahol a profi művészek mellett az amatőr résztvevők jó része is megosztotta gondolatait, előadói képességeit, majd éjfélig tartó közös éneklés következett, amit időnként (kör)tánc szakított meg. A tóparti piknik első része egyébként a szokásos éves fényképpel és Megyeri József gondnoki köszöntőjével kezdődött, majd Ludányi András az MBK előző gondnokait méltató beszédével folytatódott, aztán a Megyeri József és Fodor János készítette gulyás elfogyasztásával, és némi szalonna-kolbász-virsli-pillecukor, stb. tábortűzön sütésével folytatódott, amelyet  követően kezdetét vette a Nádas (Mózsi) Tímea által összeállított, már említett kulturális műsor, illetve szabad ének/tánc.

A többhetes amerikai körúton lévő, számos magyarok lakta észak-amerikai nagyvárosban fellépő kolozsvári színművész Marosán Csaba négy (!) előadásának méltatása külön cikket érdemelne, ezekről itt most csak annyit: nézzétek meg őket, ha/amikor tehetitek! Az ITT-OTT-on bemutatott darabok tematikailag olyan változatosak voltak, hogy nehezen tudnék választani közülük egy kedvencet: az 1956-os események erdélyi vonatkozásairól vagy a Márton Áron püspökről, az erdélyi magyarság egyik legnagyobb megmentőjéről, lelki, szellemi és anyagi támogatójáról szóló, korabeli idézetekkel teli, időutazásos előadásának minden szava kincset ért, de emlékezetes irodalmi élményt jelentett a Petőfiről szóló, illetve a feleségével közös szerelmes verses összeállítása is. Mindezeken túl Csaba a Mátyás királyról szóló bábjáték spontán felkért mesélőjének szerepében is remekelt. Felesége, Emőke hol fuvolaművészként, hol bábszínészként lépett fel, s emellett az idén különlegesen nagy számú és széles korosztályú gyermeksereg napi programjaiért felelt, és utolsó napi fellépésüket is koordinálta.  

Tovább említésre méltó előadások voltak a Ludányi András vezette megemlékezés az utóbbi egy év halottairól (MBK-tagok és ITT-OTT résztvevők) – idén a lista sajnos igen hosszúra sikerült –, Keszler Bernadett HAC-ösztöndíjas közösségszervező előadása Ungvárról és Antal-Ferencz Ildikó Ludányi Andrással közösen megtartott könyvbemutatója, a mindenki által nagyon hiányolt, betegség miatt távol maradt, de 88 éves kora ellenére még mindíg aktív közösségszervező, ‘56-os orvos Somogyi Balázs életéről. A könyvet a Méry Ratio adta ki a Pro Minoritate Alapítvány támogatásával, és az ITT-OTT-on zajlott a legelső ismertetője, szeptemberben követi egy budapesti, októberben pedig egy Connecticut, New York és New Jersey-beli helyszínekre tervezett könyvbemutató-sorozat. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban meghallgattuk Aradvári László chicagói közösségi diplomata rendkívül alapos előadását az amerikai magyarok sportsikereiről annak apropóján, hogy a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban nemrég nyílt kiállításához éppen az ő segítségével került számtalan amerikai magyar sportereklye. Fontos újdonságnak számított idén a korábban gyakrabban előforduló angol nyelvű előadások visszavezetése, ugyanakkor tény: a néhány nem magyar nyelvű résztvevő szívesen részt vett a magyar nyelvű előadásokon is, ugyanis manapság tolmács-applikációk segítségével már viszonylag könnyen követhetők más nyelvű előadások is.

Zárógondolatként: az MBK, ahogy minden más diaszpórabeli közösség vagy szervezet is állandó és ismétlődő kihívásokkal küzd: a folytatás kérdése, a generációváltás, a hullámzó érdeklődés, a fiatal (és kevésbé fiatal) résztvevők részvétele és aktív bevonása, a kétnyelvűség kérdése, stb. A több mint 25 évvel ezelőtti 25 éves évfordulóra készült MBK-beszámoló és Bőjtös László akkori gondnok korabeli előadásai és írásai is azt tanúsítják: ezek örök kérdések és kihívások, amelyekre az MBK is mindig igyekezett reagálni. Ez nem azt jelenti, hogy a nagy, alapító elődök félbe- vagy rendezetlenül hagytak volna valamit, hanem azt, hogy a jövőt, az utánpótlást, a nemzedékváltást illetően sosem lehet hátradőlni; sem az MBK-nak, sem más magyar közösségnek, szervezetnek – még Magyarországon sem, nemhogy a diaszpórában. Ezekkel a kérdésekkel tehát folyamatosan foglalkozni kell; az újak, főleg a fiatalok bevonása folyamatos feladat és kitartó, sziszifuszi munka, amit nem szabad abbahagyni, hanem folyamatosan ötletelni, újfajta eszközöket és megoldásokat, lehetséges „közös utakat” (a tavalyelőtti találkozó mottója), „kéz a kézben” (tavalyi mottó) kell keresni és kipróbálni. Szintén régi-új kihívás a szervezet és esemény anyagi forrásainak előteremtése, ami a magyarországi források várható csökkenése után ismét a tagdíjak és az Amerikában általános adománygyűjtés függvénye lesz.

Az MBK közgyűlésen elhangzottak, az informális beszélgetések és a régi-új gondnokkal készített korábbi interjúim alapján tudom: a szervezők tisztában vannak nemcsak a kihívásokkal, hanem az olyan lehetséges megoldási eszközökkel is, mint például a fiatalok bevonása a vezetőségbe; a szervezési feladatok szélesebb körű elosztása; az esemény korábban kezdődő és intenzívebb reklámozása; több fiatal előadó és résztvevő (főleg zenészek) meghívása, különböző műhelyek szervezése; több tiszta kultúra és kevesebb politika; az előadók és résztvevők meghívása egy teljes hétre; párhuzamos angol kiscsoport és gyermekfelügyelet biztosítása. Ez volt a tavaly(előtt)i feladatlista, és nyugodtan kijelenthetjük: az 50 éves évfordulóra sikerült sok mindent meg is valósítani belőle. Ha ezt a magas színvonalat és minden részletre kiterjedő elkötelezettséget tartani tudják, akkor a szintén szeretettel, nyitottsággal és kíváncsisággal fogadott fiatalabb, illetve fiatal családos résztvevők sem csak családi-baráti nyaralásként, hanem hosszú távon is tudatosan vállalt feladatként, sőt akár küldetésként is élik majd meg az eseményt, és emiatt minél több előadáson, azt követő beszélgetéseken és a közösség jövőjén történő együtt gondolkodáson, vagy akár a szervezésben is aktíva(bba)n részt vesznek. Hálás köszönetem és gratulációm mellett kívánok további kitartást a szervezőknek, hogy 50 év múlva is legyen ITT-OTT Találkozó a Reménység-tó partján!