A Hawaii-szigetek sosem szerepeltek a bakancslistámon... Sőt, amikor Amerikában éltünk, és kamaszgyerekeim elkezdték „megunni” utazásainkat az amerikai kontinensen, és olyan „egzotikusabb” tagállamokat kezdtek emlegetni, mint Hawaii és Alaszka, határozottan tiltakoztam – ahogy korábban a Seychelle-, Maldív- stb. szigetek vagy a Magyarországon (és Erdélyben is) egyre népszerűbb Thaiföld vagy Dubai gondolata ellen is. Nemrég mégis a Hawaii-szigeteken jártunk s nemcsak életre szóló élményekkel, de egy újabb „nagymamával” gazdagabban tértünk haza.

Antal-Ferencz Ildikó cikke

Annak oka, hogy végül beadtam a derekamat, sőt én javasoltam e nyaralási célpontot, kettős. Egyrészt kiderült: több olyan közeli amerikai magyar barátunk életre szóló élményekkel tért onnan haza, akikről tudtam: a természet szépségei jobban érdekli őket, mint az épp divatos nyaralási úticélok. Másrészt, rájöttem: 2026-ban több olyan fontos családi évfordulót ünneplünk, amelyek indokolttá tehetnek egy különlegesebb nyaralást. Először magamat, majd férjemet győztem meg: legyen ez egy meglepetés-utazás kamaszaink – elsősorban a felnőttkorba lépő elsőszülöttünk – és persze mindannyiunk örömére.

Hosszasan írhatnék a Hawaii-szigetcsoport különleges földrajzáról (az 1959 óta 50. USA-tagállam magában foglalja szinte az egész, döntő többségében lakatlan apró szigetek tucatjaiból álló, 2400 km hosszú vulkanikus hegyláncot), éghajlatáról (amely igen változatos a trópusi „alapeseten” túl), izgalmas történetéről (a szigetek benépesítéséről, a sokáig önálló szigetek erőszakos stratégiai egyesítéséről, a keresztény térítők és gyarmatosítók vértől szintén nem mentes beavatkozásaitól, a hawaii nyelv és kultúra megszüntetési kísérleteiről és a bennszülöttek túlélési-védelmi igyekezetéről, valamint a szigetvilág fontos női történelmi szereplőiről, stb.). Arról is hosszasan mesélhetnék, milyen csodálatos természeti látnivalókban és élményekben volt részünk, de mivel ezek mind meghaladják az írás kereteit – ráadásul lehetetlen írásban visszaadni –, inkább röviden összefoglalom, mi az, ami nekünk leginkább tetszett.

A különleges földrajzi adottságainak és előnyös éghajlatnak köszönhetően elképesztően változatos a természeti környezet: a kék összes árnyalatában pompázó tenger, a látványos vulkáni kráterek (több vulkán ma is működik, a szigeten (Big Island) lévő Kilauea-t mi is láttuk füstölögni; a helyiek épp azokban a napokban várták az újabb lávaömlést, ami azóta meg is történt), a mindent beterítő megdermedt lávafolyamok vagy épp a változatos formájú és anyagú (szikla, többszínű homok) óceáni partvonalak. A lávaömlések szürke-feketeségét életet és újrakezdést hirdető élénk színű virágok, cserjék és fák törik meg, minden szigetet dús, buja növényzet takar, a színpompás virágok és a rengeteg déli gyümölcs, az erdei talaj szintén sokféle árnyalatú barnasága-vörössége mind elképesztő látvány külön-külön is, de együtt szó szerint lenyűgözi az embert, kortól és nemtől függetlenül. Azokat pedig, akik a magas hegyeket és a nagy vizeket együtt szeretik, örökre elvarázsolja. Amikor megtudtam, hogy a ‘hawaii’ szó különböző jelentései: anyaföld, őshaza, alvilág, illetve víz-levegő-istenség, arra gondoltam, mennyire találóak, hiszen nemcsak a természeti adottságokra, hanem a lakosság hazafias érzületére és a vallásosságára is vonatkozik (mindezekre később még visszatérek).

Érdekes módon a természet változatossága az éghajlat állandóságának köszönhető. Az állandó szél mindig kellemes, ritkán fülledt meleget eredményez, az enyhülést és elviselhető párásságot okozó gyakori esőzések során – ellentétben például Floridával, ahol nagyon hiányoltam az évszakokat – azt éreztem, hosszabb távon is el tudnám képzelni az életemet. A rengeteg helyi gyümölcsöt és tengeri herkentyűt tartalmazó konyhát is gyorsan meg lehet szokni, ahogy az amerikai kontinenshez képest jóval kisebb távolságokat is: míg például Kaliforniában sokat kellett autóznunk az egyébként szintén fantasztikus látványt és élményt nyújtó nemzeti parkokhoz, itt gyakorlatilag bennük éltünk – hol a tengerparton, hol az esőerdőben volt szállásunk – és bár a szigetek között repülnünk kellett, összességében jóval kevesebbet ültünk autóban, mint például az amerikai kontinens nyugati partvidékén, így maradt idő strandolásra és búvárkodásra – ha nem is a kamaszaink által eredetileg vágyott teljes napokra.

Ezek után tényleg nem volt könnyű kiválasztani legmeghatározóbb élményeiket. A Hawaii-szigeten (Big Island) a már említett, akkor csak füstölgő, azóta már újra kitört Kilauea látványa mellett a számomra eddig csak földrajzórai emlékként létező Mauna Kea csúcsának közelében megtekintett naplemente, majd azt követően a milliónyi csillaggal teleszórt ég látványa szintén gyermekkori emléket, hargitai estéket idézett fel bennem, de el kellett ismernem: a Hargita csillagos ege csak halványan tudta megközelíteni azt, amit itt láttunk... Maui szigetén az eldugottabb strandok jelentettek nagy élményt, ahol főleg helyiek, illetve vad tyúkok, kakasok és csibék között napoztunk és búvárkodtunk. Kauai szigetén egyértelműen a szárazföldi járművel megközelíthetetlen, a híres, sokat filmezett Napali part 17 mérföldes szakasza a legmaradandóbb élmény, amelyet egy háromórás motorcsónaktúrával és két helyi idegenvezetővel csodáltunk meg. Az elsőként meglátogatott Oahu szigetén pedig örök élmény marad a híres Waikiki Beach (Honolulu) szörfözőinek látványa a napfelkeltében, Diamond Head nevű „helyi”, már nem aktív vulkán krátere és kilátópontja, és természetesen Pearl Harbor múzeumegyüttese.

Utóbbit nem véletlenül hagytam utoljára... Bár összességében a turistákkal leginkább tömött helyszínek tetszettek a legkevésbé (amelyek így is összehasonlíthatatlanul elviselhetőbbek voltak, mint az Európában vagy Észak-Amerikában megszokott közismert úticélok), Pearl Harbor egyértelmű kivétel, ugyanis a helyi viszonylatban nagy, de még elviselhető mértékű turistaforgalom ellenére legnagyobb élményeink közé tartozik, családunk összes tagja számára. A múlt századi történelem egyik fontos fejezetének kézzelfogható közelsége, a II. világháború csendes-óceáni kezdetének és lefolyásának testközeli megismerése mindannyiunkat megérintett. A kiállítás három részén (a II. világháborút befejező fegyverletételi egyezmény aláírásnak helyet adó Missouri csatahajón, majd a repülő- és a tengeralattjáró-múzeumban) sokat időztünk, s bár a Pearl Harbor-i öböl negyedik fő attrakcióját, az 1941-es japán bombázás során elsüllyesztett Arizona csatahajó látogatóközpontját nem tekintettük meg, teljesnek éreztük a látogatást, amire egyébként érdemes akár két teljes napot is rászánni. Az ott jártunkkor a múzeum melletti öbölben horgonyzó, mindenhonnan látható impozáns USS Theodore Roosevelt, a világ egyik legnagyobb repülőgép-szállító anyahajójának látványa pedig egész nap arra figyelmeztetett: a tragikus múlt nem feledhető, és kihat a jelenre is.

Ahogy a gyarmatosítás nyomai is mindenütt jelen vannak: miközben sokaknak Hawaii-ról csak a vulkánok, a kellemes éghajlat, a csodás természet és a „mindig vidám”, virágnyakláncos, hulatáncos helyiek jutnak eszébe, érdemes arra is gondolnunk, hogy a James Cook által 1778-ben az európaiak számára felfedezett szigetekre folyamatosan érkező gyarmatosítók, kereskedők és a bennszülötteket keresztény hitre térítő amerikai protestáns misszionáriusok mindent megtettek, hogy a helyiek feladják hitüket, nyelvüket, szokásaikat és kultúrájukat (maga Cook is egy felfedezőhöz méltatlan módon próbálta kihasználni az őt eleinte istenségként fogadó bennszülöttek csodálatát, amelynek köszönhetően hamarosan szintén méltatlan módon végezte be életét). Elgondolkodtató, sőt szívszorító, hogy milyen gazdasági, vallási és politikai játszmák vezettek a bennszülőttek fizikai és lelki elnyomásához, a behurcolt járványoktól kezdve, a helyi kultúra rendszerszintű elnyomásán át  a független államiság (királyság) fokozatos feladásáig. Szerencsére mindig voltak olyanok, akik felszólaltak az elnyomás ellen – ilyen volt például az utolsó királynő, Lili’uokalani, aki az 1898-ban Egyesült Államokhoz csatolt szigetország egyetlen női, és egyben az erőszakos trónfosztásnak köszönhetően utolsó uralkodója is volt. A királynő elkeseredetten küzdött az annexió ellen, vezetője volt az ellenállási mozgalomnak, sőt, még támogatói még felkelést is indítottak az őt eltávolító Sanford B. Dole ún. ideiglenes köztársasága ellen, sikertelenül. Népe iránti szeretetét uralkodása alatt hazafias rendelkezésekkel, később saját dalaival igyekezett kifejezésre juttatni. Példáját követve ma is sokan igyekeznek megőrizni és átadni az autentikus (nem a turistákra szabott) helyi szokásokat. Ilyenekkel mi személyesen nem találkoztunk, de sok helyen láttunk szobrokat, emléktáblákat, és olyan táblákat, amelyek nemcsak a környezet, hanem a helyi értékek megőrzésére is figyelmeztetettek. Még azt is gyakran kiírják a házakra, hogy az utcai cipőt kérik levenni a házba lépés előtt – ez Amerikában egyáltalán nem szokás, Európában ugyan elterjedtebb, de azért ott sem szokták kiírni...

Ezt a felhívást egyébként akkor láttuk egy ház ajtaján először, amikor a másodikként meglátogatott Big Island szigeten megérkezünk az esőerdőben lévő szálláshelyünkre, ahol kiderült: a tulajdonos idős néni is velünk fog lakni (saját házának két szobáját adja ki nekünk), és azért beszéli kissé furcsán az angolt, mert magyar... Más magyarokkal nem találkoztunk hawaii szigeteken, egy turista házaspárt leszámítva, pedig korábban leveleztem egy másik idős hölggyel Maui szigetéről, aki annak idején könyvet rendelt tőlem, de őt sajnos ezúttal nem értem el. 

Szállásadónk, Irén (Irene Grünfeld) még a ‘70-es években disszidált Magyarországról, s néhány év Nyugat-Európa, majd 20 év Los Angeles után egy alkalommal Hawaii-szigetre látogatva beleszeretett a helybe, és megvett egy épp eladó házat amelyben azóta és és azt panzióként működteti. Későn érkeztünk meg hozzá, és eggyel többen, mint amire a téves online foglalás alapján számított, a szobákban kis gekkók mászkáltak a falon, amit elsőre nem annyira díjaztunk, és amikor megkérdeztük, hogyan szabaduljunk meg tőlük, morcosan válaszolta: „Sehogy, hagyjuk békén őket”, mire a gyerekek szintén morcosan súgták oda nekünk: „Miért nem mentünk inkább szállodába?”). Később azt is nehezményezte, hogy hoztunk magunkkal reggelirevalót és „elfoglaltuk” a konyháját. E körülmények miatt kissé döcögősen indult a kapcsolatunk de ahogy teltek a napok, a nem könnyű természetű néni egyre barátságosabb lett. Nemcsak plusz ágyneműt, tiszta törülközőket (a párás levegő miatt nehezen száradtak) és minden nap finom házi reggelit kaptunk tőle, hanem szép lassan a szívébe zárt minket, ahogy mi is őt... Például meghívott a délutáni közös zenélésre (ő ukulelén játszik egy helyi amatőr zenekarban), majd bemutatott a végül két éjszakára is ott maradó idős zenélő barátainak is. (Ron elmesélte: Új-Zélandról költözött Hawaii-ra még fiatalon, hogy többet szörfözhessen, mint szülőhazájában, és amerikai feleségével, Robertával biciklitúrákat vezettek a szigeteken évtizedeken át). A vidám beszélgetés után pedig Irén is jobban megnyílt: egyre többet és egyre lelkesebben mesélt hawaii életének részleteiről és itteni barátairól (egyik sem magyar, így ő csak a budapesti és Los Angeles-i magyar rokonaival beszél magyarul) – akikkel együtt zenélnek és eveznek. Érdekes története, hogy édesanyja halála utáni gyászában felkereste őt egy helyi barátja, aki zenével gyógyította, majd megtanította játszani az ukulelén is. Később elárulta: volt férje is erdélyi származású, majd néhány családi fényképet is mutatott Auschwitzot megjárt családtagjairól, akik közül a legtöbben sosem tértek vissza... Magyarul beszélni is furcsa élmény volt a hawaii esőerdő közepén, de e rokonok fényképeit nézegetni inkább felkavaró. Utolsó nap több búcsúajándékot kaptunk tőle: egy naptárt, könnyes szemű öleléseket, és legszebbként egy nagymamai búcsút és visszavárást, ugyanis amikor elmeséltem neki, hogy édesanyám halála és gyermekkori lakásunk eladása után az erdélyi vendéglátó nénink gyerekeink pótnagymamájaként szokott minket visszavárni, könnyes szemmel mondta: “Hawaii nagymamátok is visszavár…”.