CSCS, avagy hogyan gyűjtsünk össze száznál is több, a Föld majd' minden kontinensére szétszármazott rokont egy helyre, egy időben anélkül, hogy katasztrófa lenne belőle

Több hónapos szervezés után június 27-én lezajlott a nagy Családi Csődület! Vagyis a Ziegler-CSCS 2026. Nagy buli volt! Sőt, ha belegondolok, nem is egy buli volt. Mert a világ minden tájáról hazacsődülő rokonok egy részével már a nagy nap előtti hetekben együtt ünnepeltük az ausztráliai Marosszéky Erzsi zongoraművész unokanővérem Könyvnapra magyarul megjelent könyvét, amit a nagymamája, Tüdős Klára naplóiból, leveleiből szerkesztett. Aztán nálunk a kertben sütögettünk nagyszámú, Amerikából érkezett és itthoni, Szathmáry ágú családtagjainkkal mindenféle kolbászokat, paprikákat és hagymákat, késő estig. A CSCS után pedig másnap, vasárnap, nyitott ajtós kertikézést hirdettem, hogy aki nem tudta befejezni a beszélgetést előző éjjelig, az nálunk találkozhasson mégegyszer a többiekkel. Nagy örömünkre nem kevés családtag vette komolyan a dolgot, szerencsére még megvoltak a régebbi kerti székek is, így a nap folyamán folyamatosan cserélődő, de egyszerre nagyjából harminc-negyven ember is mindig le tudott ülni. De még a következő héten is összejöttünk a németországi és az erdélyi látogatásból visszatérő brazíliai unokatestvérekkel Zánkán, a család egyik legrégebbi házánál, Mari sógornőmnél egy "after party"-ra. 

A Családi Csődület, vagyis a CSCS, úgy tűnik, különböző formákban és helyeken, de már több évszázadra visszatekintő hagyomány, az ezerhétszázas évek elején élt, valahai Ziegler András erdélyi ősünk óta folyamatosan vezetett családfa ágainak-bogainak leszármazotti körében. Én még a nagyszüleimtől és az ő idősebb nagybácsijuktól, Emil "Tattyó'-tól személyesen hallottam gyerekkoromban a sok vidám történetet az ő nagyszüleik korában történt családi összejövetelekről, nyári közös nyaralásokról Zánkán, Erdélyben, valamikor az ezernyolcszázas évek második felében. A későbbi történetek kicsit szakadozottabbá váltak. Az első világháború megtépte a családot. A határok átrendezése hirtelen elszakított sok Budapesten, Bécsben, Pozsonyban tanuló, dolgozó fiatalt a szüleitől, testvéreitől. A politika és a világ további felfordulása a család egy részét arra késztette, hogy még a Ziegler nevet is talán inkább magyar névre cseréljék: Marosszéky, Vásárhelyi vezetéknévvel él ma is sok-sok rokonunk, ahogy az ősapa három lányának leszármazottai, és a többi lányoké is, más-más néven éltek és szaporodtak tovább. Ahogy Tattyó mesélte, főleg azt hangsúlyozandó, hogy a valahai, ezerháromszázas évek táján betelepített szászok leszármazottaiként is, bárhová is kerülve a világon, Marosszéket, Marosvásárhelyt vallják szülőföldjüknek, magyar szülőhelyüknek, magyarként élve és halva is majd. 

Az én Ziegler Károly dédapám, aki Marosvásárhelyt volt nagy tiszteletnek örvendő, hat fiúgyermekkel bíró orvosa a városnak, nem magyarosított. Ahogyan a fia Ziegler Károly, a magyar vízügy talán egyik legnagyobb tudósa, árvízi védekező mérnöke sem, így az én apám is a Ziegler nevet vitte tovább. Ez okozott is némi zavart néha: merthogy a nagymamámat is Ziegler Mártának hívták. Márta nagyanyám különleges tehetségű és nagyszerű nő volt. Alig volt tizenhat éves, amikor már tanítványából koncertező művésztársává válva férjhez ment Bartók Bélához, és alig volt tizenhét, amikor már egy kisfiúval a karján vendégeskedett Erdélyben, az unokabátyjánál, az orvos Ziegler Károlynál. Erről a nyárról sok családi fotó tanúskodik. De a legszebb az, amelyiken az akkor tán tizenegy éves kis unokaöccse, a majdani nagyapám, rövid nadrágban, áhítattal és szerelemmel néz fel a nagy és gyönyörű Márta nénjére és a kicsi Béla fiára. Beletelt még jócskán több, mint tíz esztendő, amíg aztán a válása után Márta visszaköltözött Budapesten az anyukájához, Rudolf Vandához, aki – mit ád az ég, szintén egy másik ágú, sáromberki báró Ziegler Károly (Károly Ferenc), feleségeként, illetve akkor már özvegyeként – istápolta éppen a leszakadt Erdélyből ittragadt, akkor már műegyetemi hallgató unokaöccsöt, a nagyapámat. Nagyapám a négyéves műegyetemet nagyjából hat év alatt végezhette el, valahányszor Budapesten volt, jeles vizsgákkal, de aztán újra, meg újra behívták az éppen akkor dúló nagy háborúba, ahol Pulában féléveket haditengerészként szolgált a monarchia seregében. A háború után már jóval, a diplomájára készülve éjszakákba nyúlóan szerkesztette a hatalmas műszaki rajzait Vanda dédmama nagy konyha asztalán, amikor nagyanyám, késő estig zongoraórákat tartva, szintén éjjelente érkezett haza Vandához. Ahogy nagyapám mesélte, Mártával, az öt év korkülönbség ellenére gyerekkoruktól kezdve nagy tettestársak voltak. Kezdettől fogva is, de a konyhaasztal mellett megint sokat, nagyon sokat beszélgettek. Beszélgettek, sokat nevettek, megemlegették, ahogy együtt bujkálva loptak krumplit a kommün alatt, hogy legyen mit egyen a két Béla, hogy hogyan szereztek szenet úgy, hogy hason csúszva vitték hazafelé a rákospataki árkokban, mert közben lőtték őket a forradalmárok. De beletelt még a válás után is jó pár évbe, amíg nagyapám végül meggyőzte nagyanyámat, hogy legyen a felesége és menjen vele Szekszárdra, ahol az ifjú vízimérnök állást kapott a helyi vízi társulatnál. 

Dr. Ziegler Dániel Károly - ükapám

Apám és a húga Márta már ott születtek. Mire épphogy kamaszkorba kerültek, ismét lecsapott a második nagy háború, szétfújva még több földrészre a sok rokont, unokatestvért, barátot. Egy nagy Marosszéky-Vásárhelyi-Ugray csoportunk Ausztráliában kötött ki. Más Marosszékyek és a leányági rokon Gridi-Papp-ok Amerikában és Brazíliában találtak új hazára. Nagyapám egyik öccse, Gyurka, Németországba emigrált. De vannak lengyel, angol, francia, sőt még kazah kötődésű családtagjaink is. És sokan itthon, Erdélyben, vagy éppen Budapesten vészelték át a háborút, mint például a nagyszüleim a lányukkal. Vagy éppen hazajöttek a háború végén, mint apám, aki 1945 januárjában, a körülzárt Budapestről a tizenhét évet betöltött fiúkat is fenyegető német sorozás elől egy szál biciklin kényszerült szökni nyugat felé, ahol egy jó harmincezresre duzzadt menekülő családtömeghez csatlakozva végül Ausztriában, angol fogságba esve kempingelte át 45 nyarát, amíg hírt nem kapott, hogy él a családja, jöhet haza.

Ziegler Márta – nagymamám

Évtizedeken át, érthető módon, mindig az erdélyi családág maradt a nagycsalád magja és legfőbb szervező ereje, még a legdurvább időkben is összetartva a családot. Aztán az én apám volt sok alkalommal a CSCS-k főszervezője, az ő korosztályának unokatestvéreivel. Menet közben csatlakoztak hozzájuk többen a fiatalabbak, élükön Tattyó unokájával, Marosszéki Kálmánnal és feleségével, Csósza Marival.

Dr. Ziegler Károly - nagyapám

Apám elhunyta után mi vettük át a stafétabotot, ifjú hetven pluszosok: a biológus kutató Vásárhelyi Tamás unokabátyám és én – ő az egyik, a sáromberki Ziegler Károly, én meg – a nagyszüleimnek köszönhetően – az összes Ziegler Károlyok leszármazottjaként. De minket is már az eggyel ifjabb korosztály sarkalt munkára, és csatlakozott is hozzánk a szervezésben az ős ük-Ziegler lányok egyike Ugray férjének ivadéka, a híres óbudai szobrászművész, Ugray György unokája, Ugray Kata és fia, Marci.  Úgyhogy 2019-ben belevágtunk a következő, 2020-as CSCS előkészítésébe.

Sáromberki Ziegler Károly és felesége, Rudolf Wanda – dédszüleim

Ám jött a covid. És szétzilálta a sorainkat annyira, hogy az utolsó, 2016-os zánkai CSCS után csak mára, 2026-ra sikerült ismét összehívnunk a nagy Családi Csődületet. 

A történelem során volt már segédeszköz a szervezésben a postakocsi, galambposta, távirat, levél, telefon, kockás füzet – de elektronikus levéllel és digitális nyilvántartással most debütáltunk először a nagycsalád előtt. A család minden ágától begyűjtöttük a náluk fellelhető névsorokat, korábbi CSCS-k emlékkönyvét, a családi gyűjteményekből a családfákat, fotókat, írásokat, dokumentumokat. Tamásnál kofferszám gyűlik már a sok érték, köztük a már tudott sáromberki, és a nemrég újra föllelt ezerhétszázas évekből származó francia ősök nemesi oklevelei, címerek, rengeteg fotó és levél.

A sáromberki Ziegler címer

Kata és Marci fia a régi, még apám és anyám által nagy műszaki rajzlapra kézzel rajzolt óriási családfákat és Ambrózy Zsóka unokatestvérünk kartotékos szupernyilvántartását a mai kor igénye szerint átalakították, kibővítették, és Marci olyan családfa-pdf-et rittyentett belőle, hogy a profik is megsüvegelik. Mi sem jellemzi jobban a tizenkét-tizenhárom generációt átfogó, kész családfát, mint hogy méteres nagy papírlapokon, épphogy csak olvashatóra nagyított betűkkel is a négyzetekben, tizennégy méter hosszan ragasztgatták föl a falra a CSCS-n Marci és a teljes családjukkal Németországból a CSCS-re hazaérkező segéderők, Virág lányom és Áron unokaöcsém. Erre a falra az este során újabb és újabb nevek, adatok kerültek fel golyóstollal, most már 1200 rokonnál tartunk.

Én egy évvel ezelőtt négyszázötven élő névvel indítottam egy Excel névsort, benne, ahol csak megszerezhető volt, e-mail címekkel. Ebből is volt már száznál több az elején, de ahogy terjedt a hír, bő kétszázötven címre sikerült növelnünk az elért rokonok számát.

Öt nagy körlevél ment ki a teljes létszámnak egy év alatt, alkalmanként 5-6 csomagban, mert a privát Outlookom 50 címnél több esetében hanyatt dobja magát. Még ennél is sokkal több levél érkezett, kérdésekkel, családtagok keresésével, újabb nevekkel és rengeteg történettel, fényképpel, emlékkel és az új családtagokról,  a pici gyerkekekről szóló rengeteg híradással. Sajnos, az élő listáról fájdalommal húznom is kellett néhány további eltávozott szerettünket.

Kata hónapokig tárgyalt, szerintem Budapest szinte minden akalmasnak tűnő rendezvény helyszínével, mire megtaláltuk a számunkra megfelelőt: Legyen jól megközelíthető, férjünk el legalább százan, adjanak finomat enni, de megfizethető áron, ne kérjenek túl sok előleget, mert azt nekünk zsebből kell előzetesen kifizetnünk, és férjen el a falon a családfa. Nem is olyan egyszerű! De sikerrel járt: a harmadik kerületi Rozmaring étteremben fogadtak minket olyan szeretettel és kedvesen, és olyan megértéssel, hogy azután nem is volt kérdés, hol legyen a CSCS. Miután Katával megbeszélték az összes feltételt és a menüsort, kialakult, hogy mennyi költség esik egy főre. Ami többeknek biztosan sok lett volna még úgy is, hogy Kata és Tamás minden szükséges szolgáltatást, hangosítást, fotózást, teremdíszítést, családfa nyomtatást vagy ingyenes családtagi segítséget kérve oldott meg, vagy lehető minimális összegre lealkudva. Két nagy öröm is ért minket: egyrészt több családtagunk adott többlet hozzájárulást is, hogy abból támogatást adhassunk, nehogy már valaki anyagi gond miatt maradjon ki a CSCS-ből, a családból. Másrészt a végére a sokszáz megkerült és regisztrált rokonból jóval többen jöttek haza, mint remélhető volt; végül száznegyvenhat résztvevőre növekedett a létszám!

A CSCS délután ötkor kezdődött, mi szervezők és segítőink, három után kezdtünk neki a terem előkészítésének. Tizenhét tízfős nagy körasztalt terítettek meg nekünk. Minden asztalnál egy szék támlájára egy nagy szívet tettünk "VISIT" felirattal, hogy mindenhol maradjon egy szabad szék az asztalhoz beszélgető vendégként odacsüccsenőknek. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, folyamatosan tudott áramlani a rokonság, felbátorodva  ismerkedtek és csereberélődtek a csoportokban a fiatalok is. A falakra a családfa került, körben a fal mellett kirakodó asztalokra részben a rokonok által sütött sütemények, nagyobb részben pedig a családi dokumentumok, könyvek, fotók, írások és még ezerféle más érték. A regisztrációs pultnál Katáék által készített (színkódos) névkártyák vártak minden érkezőt, valamint egy-egy mézeskalács szív is járt mindenkinek.

A különleges mézeskalács receptet Vanda dédanyám hozta Marosvásárhelyről. Ő tanította meg a lányai közül erre leginkább fogékonynak, Márta nagyanyámnak. Ő meg az én édesanyámnak adta tovább a recepet az ősöktől örökölt, csodás tészta kiszúró figurákkal együtt. Anyukám adta tovább a tudását Virág lányomnak, illetve Tamásnak és Judit nővérének is, akik fő hivatásaik mellett sütöttek vásárra is, és népi iparművész címet szereztek. Tamás és népes családja készítette most is a többszáz mézes szívet, amivel minden érkezőt fogadtunk. 

Nem minden rokonunk beszéli jól a magyar nyelvet, van, akinek már a nagyszülei is az emigrációban születtek. Ehhez képest fantasztikus, hogy mennyi magyarul mégis értő és beszélő fiatal volt! De azért felkészültünk négy-öt nyelvre tolmácsokkal is, jobbára a  többnyelvű gyermekeinket vetettük be, akik ott segítettek, ahol éppen  mégis szükség volt egy-egy fordításra. 

A rövid üdvözlő beszédek során külön köszöntöttük a szerencsésen nagy számban jelenlévő kilencven- és nyolcvan-pluszos  rokonainkat és megemlékeztünk az utolsó, 2016-os zánkai CSCS óta elhunyt szeretteinkről is. Majd a legszebb záróakkordként Tamás azt kérte, hogy minden család kapja nyakba, vagy állítsa székre és mutassa fel az azóta született gyermekeket, akik tucatnyi létszámban voltak jelen! Óriási tapsot kapott mindegyik, és a kicsik rendkívül  büszkék voltak, ahogy látták, érezték, hogy ők milyen fontosak nekünk, az egész családnak.

A felszolgált leves után svédasztalos büfével folytatódott a vacsora, ami szintén igen szerencsés választásnak bizonyult, mert akkorra már mindenki föl s alá járkálva kereste a már ismert, de régen látott rokonokat, vagy éppen a nem ismert, csak névről tudottakat, időst, fiatalt. Estefelé pedig a relikviák asztalai körül gyűlt össze nagyobb tömeg, "rétegműsor" indult mindazoknak, akik alaposabban szerettek volna hallani az felhalmozott dokumentumokról, fotókról, családi értékekről, jobban megismerkedni az őseinkkel. 

Éjfél felé jártunk már, amikor az utolsó vendégekkel elhagytuk az éttermet, de még a kapu előtt is nagyban tartott a paláver. A korelnök, a kilencven éves lelkész, Árpád nagybátyám végig állta a sarat! Több generáció hallgatta leesett állal a történeteit, hogyan is került Erdélyből a fél világon keresztül Brazíliába, majd Németországba. 

Sokan vagyunk. Sokfélék. Sok különböző nézettel, tudással, történelemmel, országgal – még az anyanyelvünk sem mindig magyar. Mégis, van valamink, ami közös, és a mai világban talán még nagyobb érték, mint korábban: az internet segítségével ránk szabadított hatalmas mennyiségű mesterséges és művi hálózat mögött van egy természetes, évszázadok óta organikusan fejlődő, valódi emberi hálónk. Valódi emberi kapcsolatokkal. Hálásak vagyunk érte a szüleinknek, a felmenőinknek, és igyekszünk minél teljesebben mi is továbbadni a gyermekeinknek, unokáinknak, dédunkáinknak. Én a CSCS-n azzal zártam az üdvözlő szavaimat, hogy biztos vagyok benne, újabb háromszáz év múlva, a 2326-os CSCS-re hazaugrik a Ziegler család a Holdról, Marsról, Jupiterről és a mély űrből, hogy együtt örüljenek egymásnak, és talán még rólunk, a mi történeteinkről, örömeinkről és balfogásainkról  is megemlékeznek néhány nagy nevetés közepette. Rajtunk nem múlik, hagyunk nekik muníciót, eleget. 

Ziegler Éva

Budapest, 2026. július