Tolna megyei nagycsaládból származik, 1939-ben született Szekszárdon, az ‘56-os forradalmat váci diákként élte meg, miközben műszaki egyetemista bátyja megsebesült a Kálvin téri tüntetésen. Többször megpróbálták beszervezni, amire nemet mondott; megtorlásban ugyan nem volt része, de nem jutott előre szakmailag. Az egyre keményebb diktatúra elől végül ‘68-ban egy adriai nyaralás álcája alatt szökött meg egy barátjával. Először elkapták, de másodszorra sikerült átjutnia Olaszországba és onnan tovább Amerikába. A New Jersey állambeli New Brunswick-on először a Bertalan Imre tiszteletes vezette református templom életébe kapcsolódott be, majd a helyi Magyar Klub vezetőségébe. 

Antal-Ferencz Ildikó írása

Mi fogadott Amerikában?

1969. márciusában érkeztünk New Yorkba Kerekes Pistával; más magyar akkor épp nem is utazott az Olaszországból érkező Alitalia gépen. A Kennedy repülőtéren várt bennünket egy hölgy a bevándorlási hivataltól, hozta azt a fehér kártyát, ami azt jelentette: legálisan befogadtak, és azt mondta: másnap mehetünk a szociális irodára, és onnantól kezdve a magunk urai vagyunk. Mivel egyetlen dollárunk sem volt, vett nekünk egy-egy egyirányú buszjegyet, amivel elutaztunk a repülőtérről New Brunswick-ra. Nagyon hálásak voltunk érte, de aztán jól meglepődtem, amikor egy évvel később kaptam a hatóságtól egy levelet, miszerint tartozok nekik a repülőjeggyel és a buszjegy árával... A 130 valahány dolláros összeg pontosan le volt vezetve, a levél alá volt írva, és volt mellette egy figyelmeztető határidő. Akkor már elég jól tudtam angolul, de segítettek értelmezni: ajánlatos visszafizetni, mert nyilvántartják a tartozást, és majd ha később állampolgárságért folyamodnék, ez a tartozás gondot okozhat.

Amikor New Brunswickra érkeztünk, még nagyon nagy magyar élet folyt;  működött Somogyi Pali bácsi könyvesboltja a Szent László katolikus templommal szemben, és volt még magyar étterem is. Bertalan Imre tiszteletes úr adott nekünk 20-20 dollárt, és azt mondta: „Fiúk, amikor már kerestek, ezt adjátok vissza a templomnak, mert úgy tudunk segíteni másokat is.”  Táncoséknál, egy ‘56-os magyar családnál kaptunk kvártélyt, azaz egy szobát ketten Pistával.

Az első munkám takarítás volt a Rutgers egyetemen. Valahol el kellett kezdeni... Két dollár 90 cent volt az órabérem. A háziasszonyom, Táncos Hajnal a Johnson & Johnson vállalatnál dolgozott, és segített bekerülni annak egy leányvállalatához, egy ragasztószalagokat gyártó céghez (Permacel JNJ), ahol betanítottak kezelni egy speciális filmtekercselő gépet. Ott már 3 dollár 15 cent volt az órabérem. Tíz éven át dolgoztam ott, csak utána kerültem vissza a szakmámba.

Miért kellett ennyit várnod, hogy a szakmádban dolgozhass? 

Mert nem hagyhattam ott a biztos állást és a biztosítást. Közben ugyanis utánam jött a menyasszonyom, Luzsányi Irma. Az ő családja szolnoki, Laci nevű bátyja országos szintű kerékpárversenyző volt. Többször lefényképezték az ‘56-os eseményeknél, és már körözték is, ezért illegális útlevéllel menekítették ki Angliába. Én közben leveleztem Irmával, aki ‘70 tavaszán kijutott a Laci családjához Angliába. Akkor azt javasoltam neki, ne menjen haza, utazzon csak Bécsig, és ott jelentkezzen a menekülttáborba. Utána beutazást kértem neki az bevándorlási hivatalban, mint menyasszonyomnak. 1970-ben házasodtunk össze, kocsit vettünk, majd házat, közben két gyerekünk született: ‘72 áprilisában József, másfél évre rá Ágnes. Nem volt könnyű segítség nélkül. Ha vacsorázni mentünk, bébiszittert kellett fizetni. Ezért maradtam azon a munkahelyemen olyan sokáig.

1979-ben haza akartunk látogatni Magyarországra. Elég jól kerestem, a feleségem is elhelyezkedett; találtunk egy idősebb magyar asszonyt vigyázni a gyerekekre, amíg dolgoztunk. Nyolc nap szabadságom volt egy évre, ezért a szakszervezeten keresztül kértem többet, hogy két hétig maradhassunk otthon. Nem adták meg, tíz év munkavégzés után sem... Ennek ellenére hazamentünk. Édesanyám szerzett az orvostól igazolást, hogy valamelyik gyermek beteg lett, és nem tudunk nyolc napon belül visszajönni, de nem fogadták el. Mire visszaértünk, várt egy levél: ki vagyok rúgva a vállalattól. Azt mondták, hívjam föl a szakszervezeti bizalmit, azzal beszéljem meg, mikor lesz a gyűlés. A gyűlésen pedig közölték: tíz nap büntetést adnak, utána visszamehetek dolgozni. Ráadásul úgy számolták ki azt a tíz napot, hogy nehogy megkapjam a Labor Day szabadnapra járó fizetést, így csak azt követően térhettem vissza dolgozni. Erre odavágtam nekik: „Milyen érdekes, hogy amikor kértem, nem adtatok tíz nap szabadságot… Ha ennyire fontos a munka, miért büntettek meg tíz napra?” Mert ez a szabály – jött a válasz.

Ekkor váltottál?

A tíz nap kényszerpihenő alatt újsághirdetéseket böngészve munkát kerestem, és akkor találtam rá Perth Amboy-ban egy vállalatra, akik éppen mintakészítőt kerestek. A Jóisten milyen jól elrendezte! Amikor elmentem az állásinterjúra, ahol a művezetővel kellett találkoznom és el kellett olvasnom nekik egy műszaki rajzot, majd elmondanom, hogyan építeném meg azt a mintát, meglátott Homoki Karcsi, aki művezető volt ott, és ismertük egymást a New Brunswick-i Magyar Klubból. A személyzeti osztályon elmondta: ismer engem – ez is segített, hogy megkapjam a munkát. Az otthoni munkámhoz képest itt már kevesebb olyan mintát készítettünk, ami az öntészethez kellett. Ebben a 100 éves amerikai vállalatban akkor már ipari kerámiát gyártottak, ezekhez kellett formát készíteni, ami fordítottja a mintának. Nagyon elismert szakember lettem, 18 éven át dolgoztam ott. Amikor odakerültem, 7 dollár valamennyit kaptam órabérként, amikor eljöttem, akkor pedig 18 dollárt.

Az első amerikai szárnyas űrhajó külső hőálló burkolatát a mi vállalatunk készítette ‘96-’97-ben. Azután a mi szakszervezetünk is nagy harcot folytatott az ellen a folyamat ellen, amely során Amerikából kiszervezték az ipart – az országot gyakorlatilag kiárusították: eltűnt az ipar egy jelentős része,  a gyárakat elvittek Kínába, Tajvanra, Dél-Koreába, a gyárakban dolgozó amerikai családok pedig tönkrementek –, de végül a mi vállalatunkat is felvásárolták. Közel 60 évesen utcára kerültem. Szerencsések voltak azok, akik a Johnson & Johnsonnál jelentősebb végkielégítést kaptak, én viszont csak egy havi fizetést kaptam ilyen címen. A szakszervezet viszont elintézte, hogy amit a 18 év alatt vállalati nyugdíjbiztosításra befizettem, azt megkapjam, de ez mindössze havi 400 dollár. Újra munkát kellett keresnem, és közben el is váltam, a gyerekeim pedig akkorra már az egyetemet is elvégezték. Egy hirdetés révén találtam rá a lehetőségre, hogy megszerezzem a fegyver nélkül biztonság szolgálati képesítést New Jersey tagállami rendőrségén, így biztonsági őr lettem, a Bloomberg Financial Company-nak dolgoztam. Abba az állásba is betettem huszonkét évet...

Beszéljünk a magyar közösségi munkádról. Miért a református templomnál vállaltál szolgálatot?

Ők fogadtak be, kezdettől fogva hozzájuk tartoztunk. Akkor még annyi magyar járt oda, hogy az istentiszteleteken tele volt a templom, köztük rengeteg ‘56-os fiatal, akikkel összebarátkoztam; gyerekeink is szinte egy korosztálybeliek voltak. Én tehát itt lettem református. A mi korosztályunkban sokan voltunk, akiket a szüleik a kommunizmus alatt féltek megkeresztelni, illetve baptistaként bemerítkezni, így sajnos én sem jutottam odáig. Amikor Bertalan Imre tiszteletesnek őszintén elmondtam a helyzetemet, azt válaszolta: nincs semmi akadálya, hogy bizonyságtételt tegyek, és reformátussá váljak. Feleségem katolikus családból jött, de itt ő is reformátussá lett, még az esküvőnk előtt. Bertalan Imre adott minket össze. Utána a tiszteletes nagyon hívogatott mindenféle egyházi feladatra, beválasztottak a presbitériumba is. Hét évig szolgáltam presbiterként – éppen akkoriban, amikor a gyerekeink születtek és semmilyen családi segítségünk nem volt. Elvállaltam, mert fontosnak tartottam ezt a szolgálatot, sőt mindig igyekeztem tenni is valamit – ha valami nem tetszett, vagy hiányoltam, mindig felszólaltam.

Így hoztuk létre például a magyar vasárnapi iskolát is, amikor a gyerekeink 5-6 évesek lettek, mert addig csak angol vasárnapi foglalkozások voltak a templomban. Az egyik gyűlésen Hódi Sanyi presbiter társammal, Fehér Ferivel, Kovács Mózessel és Gáspár Gyurival előterjesztettük az ötletet, arra hivatkozva, hogy a katolikusoknál is volt magyar vasárnapi iskola. Egyébként több katolikus család, például az ‘56-os Fehér Feriék vagy Hollósi Feriék is időnként a reformátusokhoz jártak akkoriban, a számukra ellenszenves katolikus pap miatt. Hollósi Feriék például azért, mert amikor egy incidens történt a gyerekeivel a katolikus iskolában, a pap behívatta és az irodában asztalra feltett lábakkal fogadta. Amikor Feri ezt meglátta, lerántotta a pap lábait és azt mondta neki: „Ha nem tud viselkedni, akkor engem ide ne hívjon”. Többet nem is tette be a lábát a katolikus templomba.

Amikor az ötgyermekes Fehér Feriék Svájcba költöztek – felesége svájci-magyar szülők gyereke volt, és vágyott vissza – a tiszteletes úr összehívott egy gyűlést, hogy megbeszéljük az iskola sorsát. Elvállaltam, hogy tovább viszem, csak meg ne szűnjön. A fiam akkor kezdte az első osztályt. Ott voltak a Gáspár lányok és a Kovács gyerekek, és még sokan mások, akik már nem élnek a környéken. Ha jöttek új családok a magyar istentiszteletre, nem átallottam leállni velük beszélgetni és elhívni őket az iskolába is. Így dolgoztam fel az iskolai létszámot 32-re.

Ez azért nagyon szép gyereklétszám!...

Igen, mégis elkezdtek támadni minket a gyülekezet angol nyelvű oldaláról… Még a tiszteletes felesége is számonkérte, minek ez a nagy „magyarkodás”. Én meg kifejtettem: otthon a gyerekekkel nem beszélek angolul, mert nem akarom, hogy az én tört angolságomat vegyék át; az angol nyelvet pedig úgyis megtanulják az iskolában, az utcán a barátaiktól, meg a tévéből – ne a családi asztalnál tegyék.

A magyar istentisztelet a magyar vasárnapi iskola diákjainak bevonulásával kezdődött, majd amikor közösen elmondtuk a Hiszekegyet, az első éneknél kimentünk és külön foglalkoztunk a gyerekekkel. Bevontam Tompa Julit és Kovács Zsuzsát, hogy három csoportra tudjuk bontani a gyerekeket. De amikor plusz termet kértem – mivel 32-en voltak két, egybenyitható teremben – , az angol iskolára hivatkozva nem adtak; pedig ott külön terme volt minden osztálynak; még annak is, ahová csak két gyerek járt… Amikor pedig jeleztem, hogy jó lenne egy magyar betűs írógép, mert nem tudok szöveget jól írni kézzel, a tiszteletes azt válaszolta, nincs pénz, így a saját költségemen rendeltem egy olyat, amivel lehetett magyar betűt is írni – most is megvan a fiamnál. 200 dollár körül volt az ára, de ennél jóval több pénzt is beletettem az iskolába. Sajnos a kétnyelvűség miatt a magyar iskola kibontakozását nem segítetták úgy, ahogy kellett volna. Ettől függetlenül nagyon sok jó élményünk volt együtt. Most is megvannak a leckék, versek, énekek, amiket előkészítettem a gyerekeknek. Mindez addig tartott, amíg a gyerekek nem konfirmáltak. Utána átadtam, mert lejárt a presbiterségem, és hívtak a Magyar Amerikai Atléta Klubba (Hungarian American Athletic Club; HAAC).

Mesélj az akkori klubéletről. 

A ‘80-es évek elején a református Lévai Antal cipészmester (Tóni) volt az elnök, aki a II. világháború után jött Amerikába és tartotta a kapcsolatot az otthoni kommunistákkal; emiatt a katolikusok és a cserkészek elhatárolódtak tőle. A klub azért sem ment túl jól, mert a vezetőség elzárkózott a tagság megfelelő tájékoztatásától. Amikor lejárt a presbiterségem, Tóni elhívott a klubba azzal, hogy ott is rendbe kellene hozni dolgokat. Egy darabig ő vitte, de aztán kiszavaztuk a vezetőségből, és megalakult egy teljesen új, ‘56-osokból álló tisztikar, akik között voltak katolikusok, reformátusok és cserkészek is. Ma is ez az egyetlen olyan New Brunswick-i magyar szervezet, ahol felekezettől és politikai nézettől függetlenül dolgozunk együtt – azért is tudott még 110 év után is fennmaradni. Először titkár lettem, és rendbehoztam a klub adminisztrációját. Nyitottunk a cserkészek felé is, mert azt akartuk, hogy a cserkészet és a magyar klub működjön együtt, a nagyobb rendezvényeket tartsák a klubban, ne kelljen máshova menniük. Itt meg kell említenem a debreceni születésű ‘56-os katolikus Andor Miklóst, aki nagyon jó barátunk lett, sok kultúrrendezvényt szerveztünk együtt. Ketten kezdeményeztük, hogy változtassunk a klub alapszabályán és a női tagok is kapjanak szavazati jogot.

Akkoriban még számos magyar klub működött még a keleti part ezen környékén: Garfield, Linden, Woodbridge, Trenton, Philadelphia, stb. Amikor átvettük a klub vezetését, mindenkivel fölvettük a kapcsolatot, és évente rendeztünk egy gyűlést, hogy egyeztessük a programjainkat, hogy legalább a fő események ne ütközzenek.

A titkári munka után a kulturális bizottság elnöke lettél…

Igen, tíz éven át vittem azt a feladatot. Új zongorát vetettünk, felszereltük a klubot és a rendszerváltás után sok művészt és előadót hívtunk fellépni Magyarországról, Rátonyi Róberttől kezdve Kovács Katin át az Állami Népi Együttesig. Akkoriban még nem kaptunk anyagi támogatást a magyar államtól, csak később, a klub önállóan tartotta fenn magát: kiadtuk a termeket lakodalmakra és egyéb rendezvényekre. Emlékszem, az Állami Népi Együttes fellépése után egy nagy bankettet tartottunk, ahol azt javasoltam: ne legyen magas belépő, mindenki adjon, amennyit akar. Gyönyörűen megterítettük, és ahogy jöttek be az emberek, a klub fiataljai mindenkinek virágot adtak a kezébe. Csak hat dollár volt a büfé belépő, de mivel az emberek tudták, hogy az együttes és a zenekar meghívása magas költséggel járt, sok adományt adtak. A rendezvény nem csak anyagilag zárt eredményesen, más szempontból is: utána 10-15-en jelentkeztek klubtagnak.

Abban a csúcsidőszakban 300 körül volt a klub tagsága. Annál sokkal több magyar élt a környéken, de sajnos megosztottak voltak: voltak a kommunista hatalommal kapcsolatot tartók, mint például Nagy Karcsi, az Öregdiák Szövetség vezetője, aki nem tartozott a templomhoz, a cserkészeket lekiskatonázta, ezért például párhuzamosan két magyar iskola is működött a rendszerváltást megelőző időkben. Viszont a klub virágzott, például a republikánusok és demokraták is itt rendezték a választások előtti bankettjeiket. Amikor 1989-ben Reagan elnöknek lejárt a második terminusa, nagy kampány rendezvényt tartottak itt is a republikánusok. Sőt, akkoriban magyarok is indultak a választásokon: például egy közeli város polgármestere, Mary Mocsári republikánus színekben New Jersey-képviselőnek. Nagy felhajtást csináltunk neki Árvai Jóska barátommal, a William Penn Association helyi igazgatójával – aki rendkívüli ember volt és sokat segített mindenhol –, és Molnár Ágoston professzorral, a Magyar Múzeum igazgatójával.

Erre az alkalomra Teller Ede is eljött a bankettre. Utána meghívtuk egy beszélgetésre a tisztikari irodába – fénykép is készült róla és van két vacsorajegy az aláírásával. A kampány során is beszélt olykor magyarul, de akkor este velünk csak magyarul beszélt, és azt mondta: ha ő nem magyar nyelven tanulja meg az alapfokú magyar matematikát, fizikát és kémiát, nem lett volna ilyen híres atomfizikus. Sajnos külföldre kellett mennie, hogy folytathassa a kutatást, de fölhívta a figyelmünket arra: ne hagyjuk el a magyar nyelvet, mert az tart meg bennünket. Nagy élmény volt vele találkozni, nagyon közvetlen ember volt.

A klubban meddig voltál aktív?

Később voltam ideiglenesen pénztáros, sőt, alelnök is, csak elnök nem. Kb. 15 évvel ezelőttig voltam igazán aktív, tehát a 2010-es évekig. Ezzel kapcsolatban még valami fontosat szeretnék megemlíteni: a Magyar Fesztivált, ami idén ötvenegyedik alkalommal került megrendezésre. Az első két alkalommal még nem New Brunswick városban rendezték, hanem a New Jersey Garden State Art Centerben, Holmdel-ben; az Egyházak és Egyesületek Bizottságán keresztűl. 
A következő évben, már 10 ezer dollár letétet kértek ezért a helyszínért. Akkor elhatároztuk, hogy inkább megrendezzük nálunk a városban. Bertalan Imrének sikerült a New Brunswick-i polgármesterrel megegyezni, így az első helyi fesztiválnak én is szervezője lettem a református templom, és résztvevője a vasárnapi iskola révén. Erről is vannak fényképeim. Akkoriban, a ’70-es években még aktívan működött a Perth Amboy-i magyar református egyház is; az ottani lelkészasszonynak voltak népi gyerekruhái, azokba öltöztettük a mieinket.

A másik, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni: a Magyar Múzeum kezdetei. Molnár professzor eredetileg református lelkész volt, egy nagyon agilis és művelt ember, aki áldozatos munkát végzett a helyi magyarság érdekében. Kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, szeretett volna magához csábítani, de én már elköteleztem magam a klubnak. A református templom és a paplak között van egy téglaépület, úgy hívjuk, a „fehér épület”, amely szintén a református egyházé volt – azt kiadtuk Molnár professzornak, ott kezdte gyűjteni az anyagot a múzeumhoz. Kb. tíz éven át használta, de alig fizetett bérleti díjat.... Az angol nyelvű gyülekezet piszkált is minket emiatt, mi pedig próbáltuk a hátunkat tartani, mert nagyon támogattuk a magyar múzeum ügyét. Akkoriban még a Rutgers Egyetemen volt egy magyar tanszék és működött ott egy helyi magyar rádió is. A professzor nagyon jó szervező volt, jó kapcsolatokkal rendelkezett, Papp Laci építésztől kezdve, a Johnson & Johnson vezetőségén át a város vezetéséig mindenkivel, így sikerült elérnie, hogy megvegyenek egy közeli gyárépületet, amit múzeummá alakítottak. Amikor kiköltözött, elengedtük neki az összes tartozást, kb. tízezer dollárt – a presbiterium részéről ennyivel járulunk hozzá a múzeum működéséhez.

Mi a helyzet a gyerekeiddel? Hogyan ismerkedtél meg mostani élettársaddal?

A gyerekeim végigjárták a cserkészetet, mindketten voltak őrsvezetők, a fiam elvégezte a magyar iskolát is, nyolcadik osztályig. Tökéletesen beszélnek, írnak, olvasnak magyarul. A fiam a középiskola után elment a katonasághoz, hat évig volt tengerészgyalogos, szakaszvezetőként szerelt le, utána a William Patterson College-ba járt, gyógyterapeuta lett, jelenleg New Jerseyben él, és a burlingtoni középiskolában dolgozik, mint oktatási tanácsadó. Amerikai felesége és két lánya van: Adriana másodéves egyetemista, Gabriella utolsó éves gimnazista; sajnos ők már nem tudnak magyarul. A lányom pedig régészetet és antropológiát tanult a Cornell Egyetemen, egy évet Magyarországon,az ELTE-n is eltöltött egy egyetemi csereprogramon keresztül. Utána Washingtonba került PhD-zni, de megismerkedett egy texasi katonával, aki a repülősöknél szolgált, és abbahagyta az egyetemet. Összeházasodtak, és született két gyerekük: a nagyobbik harmadéves egyetemista, a kisebbik lány most fejezi be a középiskolát. Ők Virginia államban élnek.

Élettársammal, a nagyváradi születésű Kriszta (Tóth) Julikával 1997-ben a New Brunswick-i Magyar Klubban ismerkedtünk meg. Amikor a kisfiúk hat hónapos volt, férje 1986-ban Amerikába utazott Oregon államban élő testvéréhez, aki egy súlyos balesetet szenvedett, ami után magas kártérítést kapott. Julika férje ott maradt a testvérénél, ápolta és soha nem tért haza, miközben feleségét azzal hitegette, hogy családegyesítés címén rövidesen találkoznak, de időközben kiderült, már van valakije. Julika és fia, Feri, 1992-ben bevándorlási engedélyt kapott Amerikába így ott maradtak New Brunswickban. 1994-ben elváltak, de a férje soha nem kereste meg őket és nem fizetett gyerektartást sem. Közben én is elváltam. Immár közel 30 éve élünk együtt. Julika fia, Feri is itt él a közelünkben, egyedülállóként. Az egész családunkkal harmonikus kapcsolatban élünk.