Somogyi Balázs neve valószínűleg sokak számára (még) nem cseng ismerősen a Kárpát-medencében, pedig ő az amerikai magyarság egyik széles körben ismert és elismert közösségszervező alakja. A magyar nyelv és kultúra észak-amerikai életben tartása iránt elkötelezett közösségben nemcsak ‘56-os múltja és orvosi szaktekintélye közismert, hanem legendás kezdeményezőkészsége, közösségépítő ereje, békés derűje és humora is. Sajátos stílusában már néhány évvel ezelőtt megírta életrajzát, amelynek kéziratát a tavalyi Reménység-tavi ITT-OTT Találkozón adta a kezembe. Miután beleolvastam, megígértem neki: mindent megteszek, hogy nemcsak a családja, hanem a nagyobb közösség is megismerhesse kalandos életét és példamutató közösségi tevékenységét. Szakmai és anyagi segítségemre voltak ebben Németh Zsolt, a Pro Minoritate Alapítvány és a Méry Ratio Kiadó.  

Antal-Ferencz Ildikó

Somogyi Balázsról először testvérétől, a New Jersey magyar közösségeiben aktív Koller Marikától hallottam, amikor Amerikába költözésünk után pár hónappal férjemmel egy filmklubot szerveztünk a garfieldi Cserkészházban. A Nap utcai fiúk vetítése után élénk beszélgetés alakult ki a közönség tagjai között; Marika akkor azt mondta: mindenképpen meg kell ismernünk az ő bátyját, a szomszédos Connecticut államban élő Balázst. Pár hónappal később a Pontozó néptáncverseny zsűrijét vezető Magyar Kálmán – akivel interjút is készítettem akkor – ajánlotta figyelmembe, mint egyik legjobb és legrégebbi barátját. 2023-ban családosan látogattuk meg őt a wallingfordi Magyar Napon, de ott végül nem sikerült rendesen beszélgetnünk, mert minden szervező és vendég őt kereste, tőle kérdezett, neki akart elmondani valamit. Egy idő után feladtam az interjú gondolatát, és csak figyeltem, ahogy Balázs bölcs vagy épp kaján mosollyal, afféle helyi „Donként” udvariasan és türelmesen fogadott, majd néhány rövid mondatváltás után küldött és engedett el minden hozzá fordulót. Akkor csak néhány kérdést tudtam feltenni neki, de hamarosan telefonon folytattuk a beszélgetést, így jelenhetett meg a vele készült interjúm (linkelve) a Magyar Nemzet 2023. október 23-i számában, emlékezve ily módon is a forradalom és szabadságharc kitörésének 67. évfordulójára.

Utána többször találkoztunk: kétszer a Magyar Baráti Közösség (MBK) 1967 óta szervezett éves ITT-OTT Találkozóin, egyszer pedig a Magyarnak lenni Amerikában című könyvsorozatom wallingfordi bemutatóján, amelyet feleségével, Csillával szerveztek számomra, a szokásos személyes elkötelezettséggel: nemcsak körbeküldték a meghívót, hanem minden ismerőst egyenként fel is hívtak, kérve, hogy jöjjenek el az eseménybe. Akkor egy kicsit beleláthattam e férfi stratégia és női operatív páros működésébe is...  

Csilla és Balázs esküvője, a New York-i református templom előtt, 1964

Már akkor, amikor elkészült interjú, majd bekerült a sorozatom első kötetébe, célozgattam Balázsnak, hogy jó lenne többet, hosszabban és mélyebben beszélgetni, hogy életét és közösségi munkásságát teljességében bemutathassuk, de ez csak akkor vált szilárd elhatározásommá, amikor a 2025. évi Reménység-tavi ITT-OTT Találkozón – amelynek, bár nem alapító tagja, de meghatározó személyisége immár több mint 50 éve – Balázs számomra váratlanul megmutatta több éve elkezdett életrajzi írásának néhány oldalát, majd kérésemre elküldte az egészet, később pedig a rá jellemző lazasággal megemlítette, hogy van egy életrajzi költeménye  is, ha szeretném, azt is elküldi. Hát, persze, hogy kíváncsi voltam arra is!... Miután Balázs javaslatára felkerestem Németh Zsoltot, a Pro Minoritate Kiadó alapító-elnökét, kiderült, hogy már ő is megígérte neki korábban az életrajz megjelentetését, csak arra várt, hogy Balázs felfrissítse, illetve befejezze azt. Miután ily’ módon közös ügyünkké vált az életrajz gondozása, Németh Zsolt javaslatára – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a már elkészült kézirathoz ne nyúljunk, csak stilisztikailag és nyelvtanilag korrektúrázzuk azt –, annak kiegészítéseképpen a korábbi interjút egészítettem ki egy újabb, hosszú beszélgetéssel arról, ami Balázs életrajzából szerénysége okán kimaradt. Ez pedig nem más, mint a New York-i, connecticuti és végül a MBK-n keresztül a teljes amerikai magyarság szolgálatában végzett sokrétű közösségi tevékenysége – amelyért egyébként 2016-ban Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetést is kapott. A szakmai egyeztetés után ismét megkerestem Balázst, hogy folytassuk a beszélgetést, amire végül 2026 januárjában került sor. Amikor pedig kiderült, hogy karácsony környékén versbe is szedte életét, elhatároztam, hogy én is hozzájárulok még egy anyaggal az életműhöz: vele egyeztetve megkerestem közösségi életének meghatározó szereplőit, és személyes gondolatokat kértem tőlük Balázsról – így készült el végül közös munkaként a négy fejezetből álló életrajzi kötet, amelyhez Németh Zsolt bevezetőt, Christopher Ball, Connecticut állam magyar tiszteletbeli konzulja pedig szívhez szóló előszót írtak.

Volt és jelenlegi MBK vezetőségi tagok az ITT-OTT-on, Reménység-tava, 2025_fotó Mózsi Gábor

Egy könyvrecenzió során nem szokás annak elkészülte körülményeiről írni, még szerkesztőként sem, én mégis megteszem, s az olvasó bizonyára megérti, miért: úgy érzem, meg kell osztanom, hogy kedvet csináljak hozzá azok számára is, akik egyáltalán nem ismerik őt. A közel 88 éves, láthatólag fizikailag nem mindig a legjobb formában lévő Balázs ugyanis nemcsak képes volt velem online módon – kezében tartva a telefonját, és ebből adódóan néha vicces helyzeteket teremtve, például volt, hogy borostás állát néztem közelről hosszú perceken át – elképesztő szellemi frissességgel emlékezett hosszú életének majdnem minden részletére, a személyekre, helyszínekre, dátumokra, és a rá jellemző sajátos humorral adta elő az egyes történeteket, illetve kérésemre jellemzett jó néhány olyan közös ismerőst, akiktől személyes véleményt kértem róla. Amikor pedig nem jutott eszébe valamilyen adat vagy részlet, a rá jellemző elegáns könnyedséggel közölte: erre térjünk vissza 20 perc múlva, addig összeszedni gondolatait… Az eredmény: finom humorral átszőtt, őszinte, vidám beszélgetés az amerikai magyar diaszpóra egyik, kora ellenére még mindig aktív, ma is meghatározó alakjával. Sosem felejtem el, hogy minden alkalommal úgy búcsúzott: „a viszontlátás reményében, igyekszem életben maradni a következő beszélgetésünkig…” Ez sikerült is –  így megnyugodhattam, hogy immár bármi is történik, a könyv elkészül – , de egyikünk sem gondolta, hogy a könyv korrektúrája alatt Balázs kórházba, majd rehabilitációs intézetbe kerül… Az is felejthetetlen közös élmény marad, amikor a szöveg kiadói gondozójának kérdéseire a kórházi ágyából kaptam választ tőle… és amikor utána elbúcsúztunk, egyre kevésbé mertem reménykedni a viszontlátásban. Hála az orvosoknak és a Gondviselésnek, ez végül mégiscsak megtörténhetett – sajnos nem az idei, 50. Reménység-tavi ITT-OTT Találkozón, ahol végül nélküle kellett bemutatnom a könyvet, régi barátja Ludányi András segítségével – hanem egy személyes látogatás alkalmával, ahol a Csilla készítette falatok mellett olyan vidáman elbeszélgettünk vele, mintha nem is töltött volna előzőleg hónapokat egy kórházban és nem ült volna kerekesszékben. Humorának stílusát felvéve megígértettem vele, hogy megvárja, amíg Németh Zsolt is meglátogatja – várhatóan október 23-én egy ünnepi megemlékezés keretében.

Végül egy-egy személyes gondolat attól, aki nélkül e könyv nem jelenhetett volna meg, azaz Németh Zsolt országgyűlési képviselőtől: „Ez a könyv azt mutatja be, hogyan őrizte meg s alkotta újra a nemzet egységét a kivándorolt, az otthon maradt és a külhoni magyarok között Somogyi Balázs. Nem hivatásos politikus ő, hanem felelősségteljes, széles látókörű, jó humorú magyar értelmiségi, aki a frissen lüktető magyar kultúra igézetében létrehozott egy baráti közösséget, mert a kultúra és a közösség megtartóerő, többek között ezért küzdött a nemzet 56-ban. Nemzetpolitikánknak ma már egyértelmű része a szórványmagyarság világa. De ne feledjük, ezért is külön meg kellett küzdeni itthon, mert volt és van olyan álláspont és érdek, amely éket akart verni a kivándoroltak és itthon maradtak közé. Nem arról van szó, hogy ki integrálta a nyugati szórványt a nemzetpolitikánkba, hanem arról, hogy el kell ismerni azokat, akik a nemzetet tartották fenn azzal, hogy karakán módon vállalták a feladatot, és szívós munkával, ellenszolgáltatás nélkül csinálták évtizedeken át. Ők voltak azok, akik azonnal kapcsolatba léptek az anyaországgal és a Kárpát-medence közösségeivel, amint erre lehetőség nyílt, majd idővel átadták a stafétát az intézményesült kapcsolatok szereplőinek. Nélkülük ma nem beszélhetnénk nemzetpolitikáról a nyugati diaszpórában. A nyári szabadegyetemekről pedig talán még annyit, hogy lehet, hogy mára ezek között a leghíresebb a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor – Tusványos – lett, de nem ez a legöregebb testvér. Ott van előtte a lassan százéves felvidéki Gombaszög és a több mint ötven évet maga mögött tudó Reménység-tavi találkozó Ohióban. Örülök, hogy meghívott vendégként én is többször együtt lehettem velük, nekik köszönhetem, hogy annak idején megnyílt előttem is az amerikás magyar világ. Büszke vagyok rá, hogy már 1987-ben ott voltam a Reménység-tó partján, ennek a közösségnek a nyári rendezvényén, ahol féltve őrzik a magyarságot és a kapcsolatot az élő magyar kultúrával. Gratulálok ehhez Somogyi Balázsnak és a köré szerveződött valóban baráti közösségnek!”

Néhány sor ideillik Christopher Ball-tól is: „Az első években Balázs édesanyja – akit mindenki egyszerűen Nagymamaként ismert – velük élt. Részt vett az eseményeken, de többnyire hátul állt, hogy könnyen kimehessen vagy leülhessen, ha elfáradt. Kissé introvertált emberként, és mivel én sem voltam anyanyelvi magyar beszélő, gyakran magam is hátul álltam. A sok rendezvény során jó barátságba kerültem Nagymamával; csendesen beszélgettünk egymás között, és szívesen segítettem neki, ha szüksége volt rá. Utólag úgy gondolom, ő volt a „belépőm” a Somogyi családhoz. Balázs és Csilla egyszer mesélték, hogy Nagymama megjegyezte, mennyire szeret velem beszélgetni az eseményeken. Talán ez is az egyik oka annak, hogy az évek során befogadtak a családjukba. Meg kellett volna köszönnöm Nagymamának. Igazi áldás volt számomra megismerni őt, és minden eseményen látni barátságos, ismerős arcát. (...) Balázs és Csilla segítettek megszólítani a tágabb magyar közösséget is az egyetemi előadásokhoz. Mivel ezek angolul zajlottak, a résztvevők a barátaikat és kollégáikat is elhozhatták, és összességében igen szép közönség gyűlt össze. Az évek során több kiemelkedő politikai vezetőt és neves akadémikust hoztunk Connecticutba, és hamar rájöttem, hogy a legtöbb előadó már eleve szívesen találkozott Balázzsal és Csillával. Általában már évek óta ismerték őket, jártak náluk, előadtak a HCSC [Hungarian Cultural Society of Connecticut] eseményein, illetve részt vettek az ITT-OTT Találkozókon akár már az 1980-as években. A Somogyi család – néhány más kulcsfontosságú amerikai magyar családdal együtt – szinte királyi rangot élvez a magyarok körében. Ez egyrészt lenyűgöző, másrészt az ő nyitott szívükről, illetve a minőségi magyar kultúra, párbeszéd és kapcsolattartás iránti évtizedes, a kommunista elszakítottság hosszú évei alatti elkötelezettségükről tanúskodik. El kell ismernem, Balázs és Csilla mély benyomást tettek rám, ahogy ebben az időszakban egyre jobban megismertem őket. Fáradhatatlanok voltak. (...) Harminc évvel fiatalabb voltam náluk, és amikor én már rég kimerültem, ők csak rendületlenül haladtak tovább.”

Balázs és Chris Ball a Somogyi Ilona házában tartott Csilla-születésnapon, Cheshire, CT, 2026

Legvégül pedig két részlet magától Somogyi Balázstól, ízelítőként többször emlegetett, sajátos stílusáról, amely során egy-egy nehéz témát eleve humorosan ad elő vagy a szomorú történésekhez vidámabb sztorikat fűz jó drámai érzékkel: „Tanulmányainkat tagadhatatlanul jellemezte akkoriban bizonyos fokú skizofrén jelleg. Egy fajta történelmet tanultunk az iskolában, majd hazamenet után szüleink tájékoztattak bennünket egy másik, szögesen ellentétes tényállásról. Általában az utóbbi verzió jóval közelebb állt a valósághoz, mint a hivatalos változat. Gyakran megtörtént az, hogy az osztály karban és gúnyosan felröhögött, amikor egy szovjet tudós vagy feltaláló nevét hangoztatták a katedráról, és mi valamennyien tudtuk, hogy a felfedezés vagy a tudományos mérföldkő korábban vált ismertté, és nem szovjet-orosz, hanem olasz feltalálótól származott. Sajnáltuk tanárainkat, akik nyilván tudták és restellték, hogy valótlanságokat kell tanítaniuk. Az orosz nyelvet egy „átképzős” tanártól, O. tanár úrtól szedegettük fel, és teljes mértékben tisztában voltunk avval, hogy ő talán ha egy fejezettel járt előttünk a nyelv ismeretében. 
(...) 
[1956 októberében] Tragédiák sorozatának lehettünk tanúi. Behoztak egy tizenhat éves, nagyon szép kislányt, akinek bal lába komoly roncsolásos sérülést szenvedett. A végtag vérellátása máris reménytelenül végzetes változásokat mutatott; nem volt kiút: a lábat combközéptől csonkolni kellett. Soha nem felejtem el azt a kétségbeesett jajgatást, amellyel a kislány reagált a szörnyű következtetésre. Egy negyven év körüli fiatalasszony kézigránát által okozott tragikus sérülést szenvedett csípőközelben. A sérülés óriási, üregszerű szövetveszteséget eredményezett. A pakolást naponta kellett cserélni. Képtelenség volt az evvel járó fájdalmat megfelelően csökkenteni, és a mindennapi beavatkozás hihetetlenül megrázó élménynek bizonyult elsősorban neki, de bizonyos fokig mindannyiunk számára. Jól emlékszem még ma is a velőtrázóan fájdalmas jajveszékelésre az átkötözés közben. Természetesen akadtak másfajta, kevésbé tragikus pillanatok is. Behoztak egy 35-40 év körüli, kihívóan vonzó nőt, aki többszörös törést szenvedett, de mindez nem járt nyílt sebbel. Deréktól lefelé gipszeltük be, csak a jobb lábát mozgathatta. Ez számára elég volt ahhoz, hogy bizonyos, nagyon is keresett szolgáltatásokat nyújtson az arra kiéhezett és nem teljesen tehetetlen férfi betegek számára. Amint az később kiderült, őnagysága mindezt megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében végezte. Ott voltam, amikor apám rendreutasította a hölgyet, és felhívta figyelmét arra, hogy a kórházi környezet nem megfelelő az ilyen akciók lebonyolítására. Az volt a benyomásom, hogy apám szavai nem érték el a remélt hatást.”

Somogyi Balázs: Életem, Méry Ratio Kiadó, 2026.