Tolna megyei nagycsaládból származik, 1939-ben született Szekszárdon, az ‘56-os forradalmat váci diákként élte meg, miközben műszaki egyetemista bátyja megsebesült a Kálvin téri tüntetésen. Többször megpróbálták beszervezni, amire nemet mondott; megtorlásban ugyan nem volt része, de nem jutott előre szakmailag. Az egyre keményebb diktatúra elől végül ‘68-ban egy adriai nyaralás álcája alatt szökött meg egy barátjával. Először elkapták, de másodszorra sikerült átjutnia Olaszországba és onnan tovább Amerikába. A New Jersey állambeli New Brunswick-on először a Bertalan Imre tiszteletes vezette református templom életébe kapcsolódott be, majd a helyi Magyar Klub vezetőségébe. 

Antal-Ferencz Ildikó írása

Kérlek, mutasd be röviden a családodat. 

Szüleim felmenői Tolna megyeiek; mindkét nagyapám az első világháborúban veszett oda. Apai nagyapám Varga József, az olasz fronton esett el. Nagyanyám, Sörös Erzsébet négy fiút nevelt föl: Józsefet, Ferencet, Istvánt és Jánost. Édesapám volt a harmadik a sorban, de a negyedik testvér már nem ismerhette meg az apját. János nagybátyám megjárta a Don-kanyart, de szerencsére életben maradt: az első ütközetnél tüdőlövést kapott. Anyai nagyapám, Tantos János cipészmester volt. Nagyanyám, Bese Lídia, öt gyermeküket nevelte föl: Jánost, Ilonát, Katalin, Józsefet és Máriát. Édesanyám szintén harmadik gyermek volt. Hála Istennek, anyai dédszüleimet, Bese Sándort és Zsófiát személyesen ismerhettem, mivel ők hosszú életet éltek. Dédnagyapám vincellérként dolgozott.

Nagyszüleim katolikusok voltak, édesanyám viszont lánykorában református és baptista lányokkal barátkozott, ami nagyon nagy hatással volt rá. Szüleim között csaknem tíz év korkülönbség volt: édesapám 1907-ben született, édesanyám 1916-ban. Azt nem tudom, hogyan találkoztak, de azt igen, hogy édesanyám baptisták iránti vonzódása olyan erős volt, hogy meggyőzte édesapámat is, s végül mindketten baptistákká váltak valamikor fiatal felnőtt korukban. Úgy is esküdtek meg; nagyon vallásos és erkölcsös életet éltek, pedig édesapám legénykorában másként viselkedett: citerázott egy bandában, és nagy cigarettás volt, de később arról is leszokott. Édesanyám mélyen vallásos és törékeny asszony volt, mégis hat gyereket szült: Istvánt, Jánost, engem, Ferencet, Katalint és Sándort. Legkisebb öcsénk tíz évvel a húgunk után született – ő volt a ráadás. 1939. november 15-én születtem Szekszárdon. Később a szüleim Budafokra költöztek, ott vettek házat. Nagy nehézségek árán tudtak minket felnevelni. Mindig szegények voltunk, de nagyon szoros családi életet éltünk, és a kiterjedt rokonsággal is tartottuk a kapcsolatot. A háborúból hazatért János nagybátyámnak négy lánya, Ferenc nagybátyámnak két fia és három lánya, József nagybátyámnak egy fia és egy lánya született. Édesanyám testvéreinél is sok volt a gyermek, például Ilona nénéméknél öt lány. Férje, Németh János híres kovácsmester volt, amíg a téeszesítéssel tönkre nem tették, azután a kártyában és az italozásban kereste a vigasztalást.

Mindkét nagyanyámat nagyon szerettem. Csodálatos asszonyok voltak, rengeteg népdalt tanultunk tőlük és édesanyámtól – a magyar kultúra és a versek szeretetét tőlük örököltem. Apai nagyanyám Szekszárdon lakott, a másik falun. A rokonság többsége Tolna megyében maradt; most is élnek ott rokonok, például unokaöcsém a Paksi Erőműnél dolgozik gazdasági szakértőként és polgármester Tengelicen. Két testvérem él még, a két idősebb bátyám és a legfiatalabb öcsém már elhunytak.

Hol ért a forradalom, milyen emlékeid vannak róla?

Az iskola elvégzése után fölkerültem Pestre, egyik anyai ági nagybátyámékhoz, hogy ott folytassam tanulmányaimat. A Láng Gépgyáron keresztül kerültem a váci technikai szakiskolába, hogy öntő-famintakészítő iparművész lehessek – így hívták ezt a komoly és nem könnyű szakmát. Mindahhoz, ami öntvényből készült, fából mintát kellett készíteni. Az egyéves váci bentlakásos szakiskolát – ahol műszaki rajzot, matematikát, anyagismeretet és gyakorlati alapfogalmakat tanultunk, gépekkel ismerkedtünk – ‘56-ben kezdtem el. Közben kitört a forradalom.  Utána, ‘57 januárjában újraindult az iskola.

Rengeteg részletre emlékszem, szinte magam előtt látom az egészet. Vácot körülveszi egy vasúttöltés, és a Duna-parthoz közel vannak a legszigorúbb börtönök, ahonnan a foglyokat kiengedték, akik keresztülmentek a városon, északi irányba, a csehszlovák határ felé. Nyilvánvaló, hogy menekülni akartak minél messzebb. Az utak mentén a lakosság kenyeret és ruhákat adott nekik; volt, aki behívta őket. A frissen szabadultak között volt számos költő és irodalmár, akik odabent létrehozták a Füveskert-csoportot. Őket akkor persze még nem ismertem, de az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt létrehozó és 40 évig főszerkesztő Tollas Tibor később Amerikában nagyon jó barátunk lett, sokat dolgoztam neki. Gyönyörű verseket írt a forradalomról, például a Bebádogoznak minden ablakot. 

Én is írtam verseket a forradalomra emlékezve. Ezek közül megőriztem azokat, amelyeket a 40., 45., és a 50. évfordulókon írtam. Kétszer a Kanadai Magyarság nevű hetilapban is megjelentek, amelynek 50 éve előfizetője vagyok.

Negyvenöt éve…

Elfutottak az évek, – már negyvenöt Ősz

azóta ránkköszönt. 

De mintha csak tegnap történt volna, 

ahogy a tanár úr akkor,

az órára beköszönt. 

Fiúk, – kitört a Forradalom!

Nem kiáltva, szinte csak jelentve 

a Nagy napot. 

Akkor még nem tudhatta senki, 

hogy ezernyi diák formálja 

majd a holnapot.

(Varga József, North Brunswick, NJ, 2001. október 23.)

A Szabadság Fáklyája

48 és 56 a Magyar Szabadság Fáklyája –

jaj ne hulljon a földre!

Testvér, – most újra tartsd magasra,

hogy világítson körbe. 

Ha benned már szunnyad vagy kialudt

a szabadság Lángja, 

akkor csak tévelyegsz-kóborolsz,

e bolond világba!

Új diktatúra, terror és csak erőszak,

az egész világon.

Igazság, békesség, jog és szabadság, 

sehol a világon!

Békét, jogot s jogfosztottságot is

fegyverek diktálnak!

Tankokkal, bombákkal és – blokáddal

ma így demokratizálnak! 

Romhalmazra döntött városok, országok

és százezres halottak!

Így minden égő szabadságlángot

sorra kioltottak!

De majd a Szabadság Phoenixmadara,

valahol felröppen majd újra!

S a Magyar Szabadság Fáklyalángja,

e világot ismét körbe futja!

(Varga József, North Brunswick, NJ, 2006. október 23.)

Mi történt akkoriban a bentlakásos iskolában?

A tanári kar szétszéledt, de a kollégium szolgálata megmaradt, és az intézet vezetése azt kérte tőlünk, senki ne próbáljon hazamenni. Többen voltunk Budapestről és vidékről. Sőt, Szerencsről is volt egy, nagyon jó barátom, Megyeri Jancsi, akit a cukorgyár küldött oda. Később sokáig leveleztük, de aztán megszakadt a kapcsolat, ahogy sok más barátommal is. Összesen heten voltunk nagyon szoros barátságban, miattuk tetováltattam a karomra: „Galeri, 1959”. 

Tehát nem mentünk haza, de persze azért kiszöktünk a városba – tudni akartuk, mi történik. Kollégiumunk a Naszály lábánál feküdt, onnan gyalog mentünk le a vasútállomásra és kapcsolódtunk be az eseményekbe: feszítővel szedtük föl a köveket, és teljesen eltorlaszoltuk az alagutat, hogy a szovjetek ne tudjanak bejönni. A forradalmárok oldalára átállt katonaság a vasútállomás környékén a töltésen épített ki állásokat. Ott is elvegyültünk, ismerkedtünk a fegyverekkel; előttünk mutatták meg, hogyan kell szétszedni a nagy tárcsás golyószórót. Senki nem használta, a katonák se lőttek, mert hála Istennek nem volt semmilyen kritikus helyzet, de előkészületekre szükség volt, hiszen senki nem tudta, mi fog történni. 

Arra is emlékszem, hogy az ennivalónk igen silány volt. Nem voltak szakácsok, a városbeliek hoztak száraz ételeket, szalonnát, hagymát, uborkát, amijük épp volt.

Miért nem engedtek haza?

Mert nem volt jó a közlekedés, és nem lehetett tudni, mi történik útközben; az intézetben jobban tudtak ránk figyelni. Akiért eljöttek szülők vagy rokonok, az természetesen hazamehetett. De értem nem jött senki; az akkor már Budafokon élő szüleim – édesapám a városi kertészetnél, édesanyám a budafoki iskolában dolgozott – nem tudtak elindulni utánam a munkájuk és a kisebb testvéreim miatt. 

Legidősebb bátyám, aki a Műszaki Egyetemre járt, és ‘56-ban 20 évesen a MÁV Sportrepülő Klub koszorús vitorlázója volt, elsők között ment a Bródy Sándor utcai rádióhoz, egyetemi társaival együtt. Október 26-án az Üllői úton bejövő orosz tankok a Kálvin téren és a Nemzeti Múzeum előtt tüntető fiatalok közé lőttek. István bátyám is ott volt, egy hirdetőoszlop mögé ugorva a jobb lábába kapott sorozatot. Taxisok szállították a sebesülteket a kórházakba – bátyám azt kérte, vigyék a Honvéd Kórházba, mert egyik vitorlázórepülő klubtársa ott volt sebész. Hat hónapig feküdt a kórházban, operálták, súlyozták, s végül megmentették a lábát. Amikor onnan kijött, kivágták az egyetemről és a sportklubból is. Vendéglátósnak jelentkezett – azt az iskolát elvégezhette –, és pincér lett. Amikor a főorvos kiengedte a kórházból, adott neki két 1956. október 26-ára szóló mozijegyet: ha esetleg letartóztatnák a sérülése miatt, tudja bizonyítani, hogy nem vett részt a tüntetésen, hanem a barátnőjével ment moziba, amikor lelőtték – így menekült meg bátyám a börtöntől... Van még egy történetem róla. A forradalom napjaiban nyomtattak egy kis műanyag jelvényt: Kossuth-címer, piros-fehér-zöld, babérkoszorú körülötte. István büszkén hordta magán, pedig többen figyelmeztették, ne tegye, mert nem lesz jó vége... Egyszer azután a Keletinél elkapták a titkos fogdmegek, számonkérték, miért hord ilyesmit, majd egy kapualjban úgy megverték, hogy megint be kellett vinni a kórházba… 

Mi történt közben veled?

November 4-én hajnalban a Csehszlovákia felől érkező szovjet tankok Váchoz érve kitolták a köveket az alagutakból, és gyakorlatilag elfoglalták a várost. Látva, hogy mennyien vannak – hat órán keresztül vonultak –, már nem mertünk sehova menni. Én addig maradtam, amíg november 15-én azt mondta a vezetőség: aki tud, menjen haza, mert ők sem tudják, mikor indul újra az iskola.

A szovjetek leverték a forradalmat, és szörnyű megtorlások következtek, de mi Budafokon ebből nem sokat tapasztaltunk. Egy velem egykorú srác és egy másik, aki később sógorom lett (Stantsits Vilmos), börtönben voltak valameddig, de nem lett egyéb bajuk, viszont egy 16 éves helyi forradalmárt letartóztattak, megvárták, amíg 18 éves lesz, és akkor kivégezték – a budafoki temetőben van a szobra.

Karácsony előtt kaptunk egy levelet az iskolától azzal, hogy január közepén újraindul az oktatás; annak, aki folytatni szeretné, január 10-ig be kell költöznie a kollégiumba. Azt mondtam édesanyámnak: visszamegyek. Nagyon megszerettem. Mi a gépészeti, műszaki rajzot úgy olvastuk, mint más az újságot. És persze vágytam a barátaim közé. Hála Istennek, szinte mindenki visszajött. Kitűnővel végeztem. Tanév végén mindenki szétszóródott, én is visszakerültem Pestre, a Láng Gépgyárba. Voltak segédek, akiknek 6 forint 50 cent volt az órabére, mi viszont 7 forint 20 centtel kezdtük. Amikor katonának kellett volna mennem, a nagyon rendes főnököm a mintakészítő műhelyben, Nagy László művezető, azt mondta: elintézi, hogy legalább még egy évig ott maradhassak gyakorlaton. A kérvényt elfogadták, viszont az egy év letelte mégis be kellett vonulnom. Egerben szolgáltam, idővel bekerültem az ezred törzsbe is. 

Vannak maradandó emlékeid a katonaság időszakából?

Amikor letettük az esküt, behívattak engem is, mint mindenkit, az ezred politikai osztályára, és kifaggattak. Akit lehetett, beszerveztek besúgónak. Én voltam annyira talpraesett, hogy azt válaszoljam a vonatkozó kérdésre: „Nézze, én nagycsaládból való vagyok. Két nagyapám az első világháborúban halt meg, én nem akarok senkit sem beárulni azért, hogy éppen mit csinál a körletben, vagy a lőtéren.” Nem erőszakoskodtak, „csak” fölkértek a „segítségre”, hangsúlyozva, hogy mennyire előnyös lenne ez nekem, milyen gyors előmenetelre számíthatnék, stb. Nem vállaltam el, de alá kellett írnom egy jegyzőkönyvet, hogy erről a kihallgatásról soha senkinek sem beszélek egész életemben.

Az alapkiképzés után technikai végzettségem miatt Gyöngyösre küldtek könyvelői és nyilvántartási adminisztrációs munkára. Így lettem a műszaki főnök, Joó Sándor százados írnoka, aki őrnagy lett, mire leszereltünk. Az ezred műszaki kiképző anyagait rajzoltam és előkészítettem a térképeket, amikor gyakorlatra mentünk. Így nekem már nem kellett sárban feküdni, mint a nagyon kemény első kiképző évben, a második évben már irodában dolgoztam, és dzsippel jártam az őrnaggyal együtt.

Idővel előléptettek őrvezetőnek, aztán egy nagy gyakorlat után tizedesnek. Azonban egy ünnepi hétvégén nagyon berúgtunk az egri székesegyház alatti borpincében, csak segítetséggel jutottam vissza a laktanyába, ahol kiállítottak bennünket az ezred elé, három nap fogdát kaptam és visszafokoztak őrvezetőnek...

Mivel azonban a főnököm kisiskolás gyerekei is nagyon szerettek, mert jókat tudtam mesélni, segített, hogy visszakapjam a fokozatomat. Szakaszvezetőként szereltem le, 26 hónap után, ‘62-ben – két év letelte után valami európai esemény miatt visszatartották a korosztályunkat még két hónapig.

Utána visszakerültél a gyárba?

Igen. A Láng Gépgyárban kiváló szakemberek dolgoztak nagyon magas színvonalon. Később átkérettem magam a Ganz-Mávagba, ahol egy ismerősünk volt művezető a mintakészítő műhelyben. Ott dízelmozdonyokat, luxusvonatokat gyártottunk Egyiptom és Oroszország számára. Azokban az években döntötték el, hogy a Nagymarosi erőművet meg kell építeni a Dunán. Egy nyolc fős csoportot bíztak meg – ide én is belekerültem –, hogy 1:10 arányban építsük meg annak mintáit. Elkészült, működőképes lett, csak aztán lefújták az erőmű megépítését. Sajnos később a rendszerváltás idején a mi gépgyárainkat és egyéb gyárainkat is leépítették és tönkretették, ahogy az egész országot is kifosztották...

Amikor visszakerültem, lelkesen vettem részt a Ganz-Mávag művelődési csoportjának munkájában, ahol nagyon jól éreztem magamat, sok jó közös élményünk volt. Emlékszem, volt egy szavalóverseny, amelyen Petőfi Sándor,

 A XIX. század költői című versét választottam, még most is tudom. Forradalmi lelkülettel mondtam: 

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd. 

Nem engedték befejezni, de megkaptam az első díjat. Egyébként akkoriban létezett a szakma ifjú mestere elismerés, még most is megvan a kapott arany fokozat. 

Aztán ismét jött a „megkeresés”... A katonaságnál kötelező módon mindenki zsoldjából levonták az akkoriban létrejött Kommunista Ifjúsági Szövetség tagdíját, mindenkinek be kellett ragasztani az ezt igazoló matricát a katonakönyvébe. Utána a tagdíjfizetést teljesen elhanyagoltam, ezért behívtak a pártirodára: „Varga elvtárs, lépjen be a pártba, szükség van magára, és főleg nagyon szeretnénk, ha csatlakozna a munkásőrséghez, kiképzőkre volna szükség. Magának nagyon jó rekordja jött le az egri ezredtől.” Azt válaszoltam: „Nézze, Kárpáti elvtárs, amikor elvégeztem az iskolát, kollégiumban laktam, aztán kijártam a katonaságot, ott is el voltam zárva. Szeretnék néhány évet civilként élni. Nem szeretnék megint egyenruhát ölteni magamra, és szolgálatot vállalni.” Nem adták könnyen, ígérgettek mindenfélét, de valószínűleg a szakmai tudásom miatt nem bántottak, és nem is erőszakoskodtak.

Tehát másodszor is békén hagytak…Meddig? Nem is lett következménye? 

Miután a munkásőrséget visszautasítottam, hiába voltam jó szakember, nem kaptam órabéremelést, miközben mások haladtak előre. Először nem értettem, de aztán megsúgták, miért. Vagy például hiába jelentkeztem, nem kaptam lehetőséget, hogy befizethessek egy lakásra. Megmondták: „Varga elvtárs, utolsók között van”.

A munkahelyi új barátságok mellett voltak barátaim Budafokon is, akikkel alapítottunk egy könyvcsere klubot. Dédnagyapámtól maradtak rám könyvek, például az Előre című könyv-folyóirat, amire sokáig nagyon vigyáztam, de sajnos nincs már meg, elcseréltem.  Azon kívül bélyeggyűjtő is voltam, volt például egy sorozatom az Erzsébet-híd megnyitásáról is. Most is van még jó néhány belőle, de amikor legutóbb Magyarországon voltunk, azt mondták, ma már nem gyűjt senki bélyeget, nem érnek már semmit... Miközben viszonylag jól éltünk, a baráti társaságunkban sokat beszélgettünk arról, mi történik körülöttünk, és egyetértettünk: minden rosszabb lett, mint volt. Nagyon sok incidensről hallottunk, az egyetemekről sem jöttek jó hírek, nem lehetett kezdeményezni semmit, le volt blokkolva minden. Mi, ‘56-osok – volt egy ilyen baráti kör Budafokon is – úgy döntöttünk: semmi olyanban nem veszünk részt, amibe nem erőszakolnak bele, azaz semmilyen önkéntes munkát nem vállalunk el abban a rendszerben.

Egy darabig ezt meg lehetett tenni, de lassan parkolópályára kerültünk. Ezért aztán Viktor Pista nagyon jó barátommal 1968 tavaszán kitaláltunk és megszerveztünk egy két hetes adriai kirándulást, azzal a céllal: ha sikerül, nem jövünk vissza. Tudomásunk volt az ismeretségi körünk révén arról, hogy többen szöktek már Jugoszlávián keresztül Olaszországba. Mindkettőnknek volt barátnője – az enyém később a feleségem is lett –, de őket nem vittük el arra a kockázatos útra.

Hogyan tudtatok egyáltalán útlevélhez jutni? Mi volt pontosan a tervetek?

Akkoriban volt nyugati és keleti útlevél, aki pedig a szomszédos országokba ment vakációzni, csak egy ideiglenes betétlapot kapott. Pista anyja viszont a belügyminisztériumban dolgozott, így ő nyugati útlevelet tudott szerezni Jugoszláviába, Olaszországba és Ausztriába. Nekem csak betétlapom volt – hiába kértem útlevelet, a gyári pártirodán úgy döntöttek, nem adnak. Úgy terveztük, ha nem sikerül a dolog, ő majd Ausztrián keresztül jön vissza, hogy ne legyen feltűnő. 

Augusztus elején indultunk, de előtte jól felkészültünk anyagilag: a barátom bennfentesként szerzett olasz és jugoszláv pénzt is. Elmentünk Fiumébe azaz Rijekába Kivettünk egy kis szobát, második nap beszereztünk szótárakat és egy térképet, majd elindultunk terepszemlére az olasz-jugoszláv határra. Miután leszereltem a katonaságtól, egy esti német nyelviskolában jártam két szemesztert, így valamennyire beszéltem németül. Kitaláltunk, merre fogok elindulni a határ felé éjszaka, a barátom pedig elviszi Triesztbe busszal a holminkat, ott kivesz egy olcsó hotelszobát, és várni fog rám. Én csak egy kis táskát terveztem magammal vinni, benne a térképem, szótáram, bicskám, tollam, pénz és az irataim. Tudtuk, hogy sokakat elfognak, ezért megbeszéltük, hogy legalább egy hétig vár rám, addig úgysem keresnek otthon, hiszen két hétre mentünk nyaralni. 

Sajnos éjjel olyan vihar jött, hogy meg kellett állnom, utána pedig elvesztettem a nyomot, és amint próbáltam tájékozódni, belebotlottam egy jugoszláv őrbe, aki rám fogta a karabélyát, és elvitt a 10-15 perc gyaloglásra lévő határmenti őrsre, ahol elvették a bicskámat és a töltőtollamat, de hála Istennek a többi holmimat nem... Onnan kocsival bevittek Koperbe, a fogdába. Négyen voltunk, én voltam egyedül magyar, volt még ott egy szerb és két cseh, akik a prágai tavaszi események miatt szöktek. Várnunk kellett, amíg tolmácsot hoznak. Két éjszakát töltöttem ott, mindenféle balkáni népekkel; a gyomorforgató körülményeket nem ecsetelem. Amikor végre került egy tolmács, kihallgattak, majd azt mondták: tíz nap börtön, vagy fizetek. Tudták, mennyi pénzem van, így éppen akkora összeget mondtak be. A bíró a tolmácson keresztül üzente: ha még egyszer megpróbálom a határsértést, átadnak a magyar határőröknek. Azt válaszoltam: tudomásul vettem.

Tehát nem jelentettek le és nem toloncoltak ki. Mit tettél, miután elengedtek?

Először is beültem a fodrászhoz, mert még maradt pénzem, megborotválkoztam, és egy kis üzletben vettem egy kefét, hogy a sarat lepucoljam a nadrágomról. Vettem egy újságot és egy szendvicset is, majd kiültem a vízparkba, és úgy tettem, mintha normális járókelő lennék. Közben gondolkodtam, mihez kezdjek. Imádkoztam és kértem a Jóistent, hogy segítsen, mert szeretnék továbbmenni. Este újra nekivágtam a határnak. A kertek alatt, párhuzamosan haladtam az országúttal, figyelve az autók zajára. Elég sokat gyalogoltam, majd egy dombos helyre értem föl, ahol gyümölcsösök és kis tanyák voltak. A domb tetején lévő kocsiúton mentem tovább. Már kezdett világosodni, amikor egy asszony jött velem szembe, hosszú ruhában, kezén vesszőkosárral. Úgy éreztem, meg kell szólítanom; gyenge német tudásommal köszöntem neki, majd megkérdeztem tőle, melyik irányban van az Adriai-tenger. Megállt, rám mosolygott – mintha a Szűz Mária lett volna –, és azt válaszolta: ha pár dombon átmegyek, fölérek egy magaslatra s meg fogom látni. 

Közben kezdtek kijönni néhányan  a szőlőkbe meg a gyümölcsösökbe – úgy nézett ki a környék, mint a Tolna megyei vidéki táj…  Mentem, ahogy javasolta, és valóban megláttam a tengert. A kertek végén kezdődött az erdő; alighogy bementem, 100-200 méter múlva megtaláltam a szögesdrót kerítést. Le volt szakadva, ki volt dőlve, de tapasztalt katonaként tudtam: ez lehet a határ. A távolban megláttam egy magasfeszültségű vezetéket, odamentem, hogy megnézzem, milyen nyelven vannak rajta a kiírások, hogy rájöjjek, hol vagyok. Olasz kiírás volt, úgyhogy tudtam, hogy lefelé kell mennem a dombról. Talán egy kilométer után kezdtem hallani az autók hangját, és amikor lejjebb értem, olasz gyerekek fociztak, ráismertem a beszédükre. Stoppoltam egy autót, nem vitt el egészen Triesztig, de letett egy villamosnál, ami aztán bevitt a városba. Amint körbesétáltam a vasútállomásnál, egyszer csak megjelent Viktor Pista...

Első dolgom volt beülni a kádba a szállodában, mert négy napig nem fürödtem. Mivel neki még volt pénze, jókat kirándultunk, étteremben pizzát ettünk, aztán a rendőrségnél lejelentkezünk és politikai menedékjogot kértünk. Patricianába kerültünk, egy előtáborba. Ott is mindenféle népek voltak, de kulturáltabbak, mint a börtönben. Az olasz rendőrség kihallgatott bennünket, utána az Interpol is. Az első kihallgatásnál a tolmács, egy középkorú hölgy figyelmeztetett: vigyázzunk, miket mondunk, mert nagyon fontos, hogy ne beszéljünk össze-vissza, mondjuk meg őszintén, mit akarunk, ha pedig valamit el akarunk hallgatni, akkor azt mindig hallgassuk el... Utána a Róma melletti Latinára kerültünk egy tengerparti nagy táborba, ahol sok magyarral találkoztunk, például Varga Lacival, és Kerekes Pista barátommal is ott ismerkedtem meg. 

Hova akartál kivándorolni?

Pista barátommal Amerikába akartunk menni, bár sem neki, sem nekem egyetlen ismerősünk sem volt itt, kivéve öcsém szabómester keresztapjának néhány ‘56-os fiatal ismerősét. Neki a Madách térnél volt egy első osztályú szabóüzlete, ezért ismert sok fiatalt, köztük sportolókat is, akik ’56 után Amerikába mentek. A bátyám akkor már Németországban élt. Vendéglátózás közben jól megtanult olaszul és németül, így amikor a Citadellán nyílt egy új nagy étterem, odakerült. Amikor ‘65-’66-ban szerveztek egy bécsi utat, ő is föliratkozott a túrára, és többet nem is jött haza... Vele nem tudtam fölvenni a kapcsolatot, így végül nem ő lett az én szponzorom, hanem édesanyám rokonságából egy nagynéném, aki Svájcban élt. 

Azok, akik hamar ki akartak kerülni a táborból, két hónapon belül indulhattak Svédországba vagy Ausztráliába. Viszont Amerikára várni kellett. Sponzort kellett keresni és a World Church Organization-nél is be kellett jelentkezni. Én református vagyok, Viktor Pista barátom pedig katolikus; ő előbb kapta meg a bevándorlási engedélyt, és nálam két hónappal hamarabb indulhatott. Ő Chicagóba került, az ottani katolikus egyházhoz, én pedig a New Brunswick-i református templomhoz, Kerekes Pistával együtt. Viktor Pistával tehát akkor elváltak útjaink, de később meglátogattuk őt Chicagóban a feleségemmel, aki utánam jött New Jersey-be. 

Elfelejtettem mondani: amikor kivándoroltunk Amerikába, egy évig még érvényes volt az olasz útlevelem – így ha nem tetszett volna Amerika, egy éven belül visszatérhettem volna Olaszországba, kérve a menekültügyi hatóságokat, hogy más országba küldjenek. Ilyen rendesek voltak... Nyolc hónapon át éltünk itt; jó kalandjaink voltak. A tábori élet közben egy nagyon rendes családnál találtunk háztáji munkát, családi építkezést, fuvarozást a hűtőraktárakból az étterembe, stb. Sokat tudnék mesélni arról az időszakról, de a lényeg: szerettem volna ott maradni, de nem lehetett, hacsak egy olasz lány el nem vesz férjül, de az nem sikerült...