A 19 éves Soma az észak-amerikai magyar néptáncmozgalmat elindító Magyar Kálmán és Judit egyik unokájaként az Egyesült Államokban, New Jersey államban született, de Kanadában, Torontóban nőtt fel. Középiskolásként egy évet töltött Budapesten, majd egyetemistaként a Diaszpóra Felsőoktatási Program ösztöndíjával tért vissza a magyar fővárosba. Bár elmondása szerint szakirányválasztása nem volt szerencsés, és így a jövőbeli tanulmányaival és hivatásával kapcsolatban még sok a megválaszolandó kérdés, most épp nagy lelkesedéssel vág neki hét állomásos erdélyi népzenész körútjának. 

Antal-Ferencz Ildikó 

Honnan jött az erdélyi népzenész körút gondolata?

Balla Péter prímás, jó barátom szokott játszani a három válaszúti szórvány néptánctáborban, de most az érettségire készül, és megkérdezte, tudnám-e helyettesíteni a június végi gyerektáborban, majd az azt követő ifjúsági táborban. Örömmel mondtam igent. Utána a Szatmár megyei Avasújvároson és Pusztadarócon lesz néptánctábor, ott fogok zenélni Dallos Leventével, aki a nagyváradi Hagyományok Házában dolgozik, és nagyon sok tábort szervez, például az idei mérai prímásversenyt is. Őt tavaly ismertem meg a válaszúti táborban. Neki is elmondtam: idén nyáron nem megyek haza Kanadába, inkább itt maradok, mert nagyon tetszett a válaszúti tábor és hallottam – többek között régi jó barátomtól, Kosbor Hunortól, aki New Brunswick, NJ-ben nőtt fel, de a nyarakat Erdélyben szokta tölteni, két éve pedig Pécsen él, szintén Diaszpóra  ösztöndíjjal – hogy sok másik tánctábor is van nyáron, amelyek közül többet én is szeretnék meglátogatni. Levente felajánlotta segítségét, így végül összesen hét táborban fogok dolgozni és közben sokat tanulni... Ebből biztosan lesz egy-kettő, ahol Hunorral is együtt zenélhetünk. 

A július végi felsősófalvi tábor után lesz pár napos szünetem, amikor édesanyám meglátogat Kanadából, és néhány napot együtt töltünk Erdélyben. Az a tervünk, hogy mérai fesztiválra is elkísér, megnézi a prímásversenyt és az előadásomat. Utána következik a kalotaszentkirályi népzene- és néptánctábor, ahova Szász Jóska hívott meg. Az Üsztürü Zenekarral már két éve jó barátságban vagyok, zenei mentorok számomra, emellett majdnem minden héten együtt focizunk, ugyanis Szász Jóska és Lőrinc Budapesten élnek. Az utolsó pedig a válaszúti felnőtt mezőségi népzene- és néptánctábor lesz. Balla Péter oda már el tud menni, így ott már együtt zenélünk. Én az éjszakai zenekarban leszek, reggelig biztosítjuk a talpalávalót. Napközben alszunk, vagy táncolunk. Tavaly bonchidai táncot tanultam; lehet, idén is tanulnék valamit…

Kanadai-amerikai magyarként miért szeretsz Erdélybe járni?

Egyrészt a természet miatt – bár Kanadában és Amerikában is vannak nagyon szép helyek –, másrészt az emberek miatt – sok jó barátom és sok jó zenész van ott, és szerintem az erdélyi zenészek kicsit ügyesebbek. Harmadrészt a finom házi étel miatt – nem minden tábori kaja finom, de például az erdélyi zenésztalálkozón a friss paradicsom, firss sajt, friss házi kenyér, házi szalonna… Nagyon jó fejek az emberek, kint vagyunk a természetben, finomakat eszünk, és közben bárkivel tudok zenélni és beszélgetni. Amikor például Válaszúton voltam, elvittem Székre pár torontói barátot és meglátogattuk Moldován Ilka Gyurika széki zenészt, vittünk neki sört és jót beszélgettünk. Megmutatta édesapja sírját, aki szintén zenész volt. A Kolozsvár táncháztalálkozóra is elmentem, Bálint Zsombornál aludtam és ott is nagyon jól éreztem magam. Háromszéken ott van Fazekas Vince, Fazekas Levi prímás fia, nekik is van egy bandájuk, velük is nagyon jól kijövök – ha oda születtem volna, vagy ott laknék, biztosan együtt bandáznék velük, mert nagyon hasonló a gondolkodásunk és jó velük lenni. Szerintem ők is így gondolják.

Nagyon otthonosan mozogsz már az erdélyi és a magyarországi népzenész világban. És még nem is említettük az itt élő egészen közeli rokonaidat… 

Igen, a családon belül is szoktunk együtt zenélni vagy táncolni. Hajdú-Németh Balázs első unokatestvérem a Vadrózsa Táncegyüttes tagja, én is táncoltam ott egy évet, és nekik is szoktam zenélni. Nemrég volt az év végi vizsgájuk, majd afterparty egy kocsmában, ahova Bali hívott zenélni. Bátyja, Lacika pedig többször hívott a Fonóba és különböző haknikra zenélni, néha pedig én hívtam el őt. Tavaly Lacikával együtt egy alkalommal Pécsre utaztunk, ahol Hunorral hármasban játszottunk egy táncházban. Pár hónapja pedig Havasréti Pállal és Hunorral zenéltünk együtt Pécsen.

Csoóri Bendegúz is játszik az unokatestvéreim által alapított Sarjú Bandában. Salamon Somának köszönhetően volt egy széki fellépésünk március 8-án a Magyar Zene Házában, ahol Szász Jóska és Csoóri Bendegúz kísért. A Hagyományok Házában is zenéltem egyszer, a Sarjú Bandában Lacikát helyetesítettem; elhívtam az Üsztürü tagokat és velük is együtt zenéltünk. Mielőtt létrehoztam egy kis Youtube-csatornát, ahova archív gyűjtéseket helyezek el a Hagyományok Háza archívumából, a folklór adatbázisról, megkérdeztem Árendás Pétertől, hogy van-e ezzel bármilyen jogi probléma – azt mondta, hogy nincs, csak írjam oda a forrást. 

Miért hoztad létre a Youtube-csatornát?

Minden fent van már valahol, rengeteg az elérhető gyűjtés, például amikor néhány éve, amikor nagyon rá voltam kattanva a szászcsávási zenére, ha elkezdtem nézni egy videót, a Youtube feldobott még tíz hasonló vagy kapcsolódó linket, így könnyen végig tudtam nézni és megtanulni őket. Előfordult, hogy csak hangfelvételt találtam, videót nem, de így is nagyon jó minőségű gyűjtéseket hallottam, például a svájci magyar, Borospatakán élő – ahol az éves erdélyi zenésztalálkozó szokott lenni – Vucic Zsigmond által feltett Pávai István-gyűjtéseket. Azóta már tudom, hogyan kell ezeket az adatbázisokban is megtalálni, de akkor nagyon hálás voltam, hogy a Youtube-on megtaláltam őket, és most igyekszem más kezdőknek ezzel segíteni, más tájegységeket feltenni, mert tudom, mennyire hasznos így tanulni. Például amikor beálltam a hegedűvel az Üsztürü zenekar mellé a Fonóban – csak nem voltam kihangosítva – , egyszer Major Levente prímás elment vécére, a tánctanár pedig zenét kért, így én odaültem a mikrofon mellé. Lehúztam egy ritkább dallamot, és amikor visszajött a prímás, helyet cseréltünk, ő folytatta a muzsikát, majd utána meghívott egy Colára és elbeszélgettünk. Megköszönte a beugrást és megkérdezte, hol tanultam a csávásit. Elmondtam neki, hogy a Pávai István 1986-as gyűjtéseiből, mire megdicsért. 

Édesapád fiatalkorában még nem volt úgy elérhető a tiszta forrás, mint számodra. Azt mesélte, néha rászóltál: „Apa, te kamuzol”. Te sosem kamuzol?

Minden nap hallgatom a gyűjtéseket és igyekszem nem kamuzni. Ez is egy külön filozófia, mert lehet, hogy nem olyan fontos valakinek, hogy kamuzik-e vagy sem. Van egy jó mondás: „Inkább szenvedek 15 percet, mint hogy gyakoroljak két órát”. Van olyan zenész, aki nem akar mindenáron autentikusan játszani. Ott van például Koncz Gergő – a legjobb prímás a világon, róla soha nem lehetne mondani, hogy kamuzik. De sok prímás szereti beletenni a saját stílusát is, és ők azt kérdezik: „Jó, hogy úgy tudod eljátszani, mint az a prímás 1969-ben, de hol vagy te ebben? Hol van a te stílusod?” És van olyan is, aki lehet, hogy nem szándékosan teszi bele a magáét, de mégis kijön belőle valamilyen sajátosság. Én egyelőre nagyon szeretem az eredetiséget – szerintem azok a gyűjtések, archív anyagok és azok a zenekarok, akik 30 éve együtt játszanak, eltalálták azt a szépséget, amin nem kell változtatni. Amivel nincs baj, azt nem kell cserélni. Szerintem minél autentikusabb, annál szebb.

Honnan jön a magyar népzene iránti szereteted? Nyilván elsősorban a családodból, és aztán a baráti körből, de azért ott sem mindenki zenész… 

Magyar Kálmán és Judit, ‘56-os menekült apai nagyszüleim indították el az amerikai magyar néptáncmozgalmat Amerikában. Ők New Jersey-ben éltek, édesapám, ifj. Magyar Kálmán (Öcsi) és Ildikó nagynéném is ott nőttek fel, és mindketten nagyon tehetséges zenészek, prímások. Anyai nagyszülei szintén ‘56-os menekültek; ők Kanadában telepedtek le, édesanyám is ott született, és a helyi Kodály Együttesben táncolt sokáig. Miután összeházasodtak, a szüleim eleinte New Jersey-ben éltek. Nővérem és én is ott születtük, de két évvel fiatalabb húgom már Torontóban, mert édesapám közben ott kapott munkát, édesanyám pedig nagy örömmel költözött vissza szülei és barátai közelébe. Tehát Torontóban nőttünk fel, ahol szüleimnek civil munkájuk mellett – édesapám ügyvéd és üzletember, édesanyám Pilates edző –, továbbra is nagyon fontos a magyar népi kultúra, édesapám sokat zenélt és zenél ma is a Gyanta Zenekarban. 

Mi is korán kezdtünk hegedülni tanulni. Első nyilvános fellépésünk úgy történt, hogy a Gyanta brácsása egy fellépésen nem ért rá, és édesapám kitalálta, hogy a nővéremmel beugrunk. Akkoriban még nem tudtunk brácsázni, hegedülni is alig, még tanultuk a Suzuki metódust, de volt egy szabadtéri koreográfia, amit el kellett játszanunk; édesapánk azt kérte, kísérjük őt: mi voltunk a prímások, ő brácsázott. Emlékszem, egy legényest kellett játszani, de nagyon másként ment, mint ahogy kellett volna, édesapánk nagyon stresszes is volt emiatt... (A beszélgetés ezen pontján a lelkes fiatalember előkapta a hegedűjét és megmutatta, hogyan kellett volna, és hogyan sikerült ténylegesen az első fellépés...)

Gondolom, nem ettől szerettél bele a népzenébe…

Nem, az 15 éves koromban történt az Ottawa környéki Tücsök-táborban, amelyet egy hosszú hétvégén, egy farmon szervez Sylvie Paquette, a Gyanta énekese. Gelencsér János tanított ott mezőkörpényit. Én korábban nem voltam oda azért a zenéért, de amikor megnéztem Szabó Viktor balkezes prímás 40 perces felvételét a Youtube-on, beleszerettem. Utána minden nap órákig gyakoroltam a zenét, este pedig úgy mentem aludni, hogy a telefonomat a párna mellé téve azt hallgattam, amíg elaludtam. Azt mondják, minden zenésznek van egy első nagy zenei szerelme – nekem ez volt, még a szászcsávási előtt. Nagyon nagy hatással volt az életemre, például arra a döntésemre is, hogy nővérem után én is Magyarországon tanuljak egy évet. Nővérem a kilencedik osztályt itt végezte el, a Bartók Béla konziban tanult klasszikus brácsát. Én tizenegyedikesen jöttem ide. 

Az is egy nagyon meghatározó év lehetett számodra, hiszen visszatértél…

Igen. Szerintem nagyon jót tesz minden gyereknek, hogy a szülei elküldik egy évre Magyarországra. Teljesen más úgy az élet, hogy nincsenek melletted a szüleid, például nem lehet úgy hisztizni, mint amikor velük élsz; neked kell megoldani mindent. Igaz, nekünk könnyebb volt, mert a rendszerváltás után Magyarországra hazaköltöző nagyszüleinknél laktunk, de azért nagyon sokat önállósodtunk így is. Én már akkor beleszerettem Budapestbe és az itteni népzenei világba. Az az időszak csúcs volt számomra abból a szempontból is, hogy a Sarjú Banda tagjai még fiatalabbak voltak, és a Fonóban Kamasztáncházat szerveztek minden hónapban egyszer. Már említett unokatestvérem, Lacika nagyon ügyes, tehetséges prímás és sokkal előrébb tartott nálam. A Fonóban beálltam melléjük – azaz a zenekar mellett mikrofon nélkül játszottam –, és így rengeteget tanultam tőlük. Ajánlom mindenkinek: ha tényleg akar tanulni, menjen el egy táncházba és figyelje meg közelről a zenészek kezét! Nem baj, ha eleinte úgy érzi, nem tud semmit, vagy rosszul csinálja – kezdje halkan, és minden alkalommal kicsit jobban fog menni.

Utána visszamentél Kanadába, és befejezted az iskolát. Miért jöttél újra Budapestre? „Csak” mert annyira jó itt, vagy volt más, konkrétabb célod is?

A magyarországi évem után már elég jól tudtam játszani, így amikor visszamentem Kanadába, édesapám mindenhova elvitt a Gyanta Zenekarral: például a chicagói Gulyás Fesztiválra, a winnipegi Folklorama Fesztiválra, a clevelandi 50 éves Aranylakodalom című Regős műsorra. Ilyenkor mindig mellette játszottam és megfigyeltem őt. Láttam, mennyire komolyan veszi a koreográfiákat, amikor egy tánccsoportnak kell játszani, mennyire felkészül, mindent pontosan előre leír, és jelzi a zenekarnak is mikor, mit kell csinálni. Ismeri a magyar tánccsoportokat, tudja, hogy melyik milyen dallamot tud énekelni, és nagyon jó táncházi bulikat tud csinálni, mert tudja, hogy melyik városban milyen nótákat és táncokat ismernek, szeretnek a magyarok. Nagyon sokat tanultam tőle. 

Az iskola befejezése után több tervem is volt, például Floridában tanulni, vagy Ontarióban maradni, ahogy az osztálytársaim, akik a legjobb barátaim. De amikor karácsonykor együtt ünnepeltünk a családdal New Jerseyben, megtudtam, hogy a Diaszpóra  ösztöndíj ingyenes. Ezek után Magyarország mellett döntöttem. Néha érdekes visszagondolni, milyen életem lenne, ha Kanadában vagy Amerikában maradtam volna. Valószínűleg kevesebbet zenélnék, mert ott nincs annyi lehetőség, mint itt, de biztos, hogy ott is zenélnék a Gyanta Bandával meg az ottani zenész barátokkal... Sokan vannak, akik nem szeretik az életet itt Magyarországon, és csodálkozva kérdezik, miért jöttem ide Amerikából, Kanadából, miért jöttem nyugatról keletre? Én ismerem Kanadában a nagy társadalmi problémákat, mint például a migráció és a közbiztonság hiánya: életveszélyes helyzetek naponta előfordulnak abban a metróban is, amin az édesanyám utazik, legutóbb is megkéseltek ott két nőt. Legalább annyira izgulok érte, mint ő értem. Nyilván ott több pénzt lehet keresni, magasabb az órabér, ott élnek a szüleim, testvéreim. Főleg az édesanyám hiányzik, meg a gimis legjobb barátaim, akikkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Viszont Magyarország biztonságos, és minden nap van táncház. 

… és Erdély is közelebb van. Végül otthagytad az egyetemet. Mik a terveid?

Sajnos nem gondoltam át elég jól a választott szakot. A Corvinuson tanultam egy évet Data Science in Business szakon, ami jól hangzott, csak nekem nem jött be. Sosem voltam nagy IT-s, és azoknak, akikkel együtt tanultam, az IT jelenti azt, amit nekem a népzene… Engem egyáltalán nem kötött le, néha még órák közben is a széki gyűjtést hallgattam, ahelyett, hogy a számítógépen dolgoztam volna… A Diaszpóra programon belül sajnos nem tudtam átváltani más szakokra, például történelemre, néprajzra-népzenére, jazzre, vagy akár villanyszerelői tanulmányokra, csak az üzleti szakon belül választhattam, így végül egy félévet elvégeztem a Business menedzsment szakon, de azt sem szerettem. Úgy döntöttem, abbahagyom, hogy azt a pénzt, amit rám költött volna a magyar állam, egy másik fiatal kaphassa meg... Ha úgy alakul, majd újra pályázom egy teljesen más szakon. 

Azóta sokkal többet zenélek, például a Táncművészeti Egyetemen a végzősök vizsgáján nemrég én voltam a prímás. Egész héten minden nap próbáltunk, nagyon intenzív időszak volt. De már korábban is előfordult, hogy inkább játszottam ezeknek a táncosoknak, minthogy bejárjak az órákra. Most egyelőre nem tudom, hogyan és hol folytatom; még az sem kizárt, hogy a népzene lesz a hivatásom - mindenesetre az előttem álló két hónap intenzív zenélés végén ki fog derülni, hogy nekem való-e ez a pálya. Egy biztos: nagyon szeretek zenélni, és mindig is fogok, akár fizetnek érte, akár nem. Az erdélyi úton együtt vagyok a barátaimmal, azt csinálom, amit szeretek és még pénzt is kapok érte. Ahogy az online oktatásért is. Mennyivel jobb ez, mint beülni az iskolapadba vagy napi nyolc órát dolgozni… 

Kiket tanítasz online? Ehhez nem kell végzettség?

Sok olyan hegedűs, brácsás él Észak-  és Dél-Amerikában, akik nagyon szeretik a népzenét, de nincsen rendes tanáruk, mert ott nincs ilyen iskola, így én tanítom őket online, mert tudok zenélni és tudok angolul – van ugyanis köztük olyan, aki nem tud magyarul. Ahhoz, hogy valaki a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanítson, kell végzettség, a magánoktatáshoz viszont nem szükséges. 

Az édesapád által (társ)alapított szervezetben, a Hungarian Folklife Associationba (HFA) is besegítesz?

Igen! Nagyon hiszek benne, és voltak saját ötleteim is, például egy online folklife hálózat – én lettem az adminisztrátora, és ezt innen is tudom intézni. Minden évben van egy nagy HFA-konferencia, a chicagói első konferencián annak idején én is részt vettem, zenéltem a Gyantával. Legutóbb Clevelandben volt, azon már nem tudtam jelen lenni. Idén sajnos a Csipketáborba sem jutok el, pedig eddig kis korom óta minden évben ott voltam. A főszervező Salamon József Sala fiával, Zalánnal és a torontói Szedlák Ádámmal is nagyon jóban vagyok; ők is elég szomorúak, hogy idén először nem leszek ott. Ők is ugyanakkor voltak itt Magyarországon diákként, amikor én. Ráadásul idén ott lesz a Csipketábor, ahol régen a Szimpózium Tábor volt – a SNPJ Recreation Centerben, Pennsylvania államban –, amit annak idején nagyszüleim szerveztek, ezért most ők és nagynénémék is elmennek. Én csak októberben fogok legközelebb hazamenni Kanadába, a Western Canadian Hungarian Folk Fesztiválra (WCHFF), és úgy tervezem, hogy egy hónapig ott maradok, hogy a családdal és a barátokkal minél több időt tölthessek együtt.