A Munkácson született és felnőtt, ukránul is anyanyelvi szinten beszélő Anitát már gimnazistaként érték olyan meghatározó, nemzeti identitásával kapcsolatos élmények, aminek hatására megfogalmazódott benne: felelőssége, hogy tegyen a helyi magyarságért, hogy külhonban is meg tudjanak maradni magyarként. Ugyanakkor azt is vallja: a kultúrában nincsenek határok. Ez a hozzáállás határozza meg pedagógusi, mentálhigiénés és kulturális vezetői munkáját, illetve sokrétű közösségi tevékenységét is, beleértve a cserkészetet, aminek köszönhetően idén már másodszor töltött több hónapot Amerikában. Hosszú beszélgetésünk első része (linkelve) arról szól, mit hagyott hátra és mi várta otthon hazatérései után, második része pedig a amerikai ösztöndíjas élményeit járja körül.

Antal-Ferencz Ildikó írása

Hogyan kerültél ki először Amerikába?
A cserkészet az utóbbi években nagyon meghatározó része volt az életemnek, a pedagógia és a tanítás-oktatás mellett. Amikor kerestem valami új, motiváló dolgot, megtudtam, hogy a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek (KMCSSZ) van egy ún. K-medes ösztöndíj-projektje. Ez egy három hónapos ösztöndíjprogram cserkészvezetők számára, aminek célja, hogy az amerikai nyári cserkésztáborokban aktív vezetői szerepet lássanak el Kárpát-medencéből érkező vezetők. 2019-ben, éppen a Covid-járvány előtt éreztem, hogy nekem is meg kellene ezt próbálni. Akkor ismerkedtem meg a diaszpórában élő cserkészettel. Abban az évben senki nem jelentkezett a médiás ösztöndíjra, viszont azokat a feladatokat is el kellett látni, így a négy ösztöndíjas közül – ketten érkeztek Felvidékről, egy személy Vajdaságból, és én Kárpátaljáról – én voltam az, aki leginkább értett a médiához, interjúkészítéshez és fotózáshoz, így elvállaltam.  Kölcsönkértem sógornőm fényképezőgépét, és vittem magammal Amerikába. Először csak fotózás volt a feladatom, közben be-bedolgoztam a Bocskai Rádióba is, aztán elkerültünk az iskolatáborba, ahol emlékfüzetet kellett szerkeszteni. Természetesen örömmel vállaltam azt is, ahogy az interjúkat és minden egyebet, a cserkészkedés mellett. Emberközpontú és extrovertált személyiség vagyok, szeretek kapcsolódni emberekhez, beszélgetni, megismerni őket, így ez a munka kézenfekvő volt, örömmel teljesítettem, nem jelentett nehézséget. Nagyon jól telt az a három hónap; hálás vagyok, hogy New Brunswick-tól kezdve Clevelanden át, de még Kanadában (Vancouverben, Ottawában és Torontóban) is megfordultam. Több KMCSSZ Diaszpóra Magyar Iskolatáborban, vezetőképzőben jártunk, de még a szeptember eleji clevelandi Cserkésznapon is jelen tudtunk lenni. Rendkívüli emberekkel találkoztam, barátságok születtek, mégis úgy jöttem haza, hogy nem terveztem visszamenni. Már akkor is marasztaltak a helyiek, mondogatták, hogy próbáljam meg a Kőrösi Csoma Sándor (KCSP) ösztöndíjprogramot, de én azt válaszoltam: nagyon köszönöm ezt a fantasztikus élményt, ezzel a feltöltöttséggel indulok Kárpátaljára vissza, ahol engem visszavárnak, nekem ott van feladatom. És így is történt: hazajöttem és belevetettem magam a munkába.

Hat év múlva mégis visszatértél. Miért lettél végül KCSP-s?
Tavaly azt éreztem, eljutok egy olyan pontig, hogy bár nagyon szép és jó dolog adni mindenkinek, de lassan kezdek elfogyni… Sokat gondolkodtam, milyen formában tudnék töltődni, amellett, hogy igyekeztem időközben is szervezni ilyen programokat – például utazás, sport, olvasás –, hiszen a pszichodráma csoportnak, ahova jártam vagy akár a terápiás munkámnak ez is fontos része. Ezek mind segítettek, erőt és energiát adtak, de azt éreztem, hogy bár nagyon nagy szükség van rám itt, de most nekem is szükségem van saját magamra egy kicsit. Úgy éreztem, itt az idő, hogy egy kicsit eltávolodjak kárpátaljai életemtől. A Magyar Házzal kapcsolatosan az a gondolat jutott eszembe, mennyire jót tenne egy új meglátás, szempont, hiszen sosem akartam kisajátítani a közösségi központot, nem akartam, hogy rólam szóljanak a dolgok, hanem azt, hogy tovább növekedjen és legyen egyre jobb, akár nélkülem is, miközben örülök és hálás vagyok, hogy el tudtam indítani és oda tudtam tenni a saját kicsi részemet is. Amikor az álláshirdetést kiírtuk, úgy posztoltam én is a saját oldalamon, hogy „lelkem kicsi darabját és a közösségemet adom tovább gondoskodó kezekbe”. Bár saját gyerekeim még nincsenek, de úgy éreztem, mint egy anyuka, amikor elengedi felnőtt gyermeke kezét.

Akkor erősödött meg bennem az a gondolat, hogy fizikailag is kellene egy kis távolodás, de mindenképp olyan feladatokat szerettem volna, amivel továbbra is  tudok kapcsolódni magyarsághoz, aminek látom az értékét és értelmét. Nekem mindig is egy közösségi értéket kellett, hogy képviseljen az a tevékenység, amit végeztem, így jutott eszembe a KCSP-program. A cserkészek próbálkoztak elcsábítani Ciprusra cserkészcsapatot alapítani. Lucsok Miklóssal, a Munkácsi Egyházmegye püspökével szintén sokat beszélgettünk a terveimről. Buza Domonkos, az önismereti csoportom vezetője így tette fel a kérdést, a valóságba rázva: „Anita, Kárpátalja, az iskola és a Magyar Ház létezni fog ön nélkül is?” Mivel igennel válaszoltam, Domonkos azt mondta: „akkor menjen.” Szerintem ő mindenkinek előírná, hogy vegyék a kis batyujukat és induljanak neki a világnak; nekem is ez adott egy löketet, hogy nekiinduljak Amerikának. És hogy maximalizáljam a kihívásokat a magam számára, elkezdtem ötletelni a rádiózáson.

Amikor elkezdtem megosztani másokkal, hogy érdekelne a KPCS-kihívás, először attól tartottam, hogy megpróbálnak lebeszélni arra hivatkozva, hogy rám itt van szükség. Bár ez is igaz, és jelezték, hogy nagyon fogok hiányozni, de mindenki  jó szívvel és örömmel engedett el, olyan jellegű támogató megjegyzéseket kaptam, mint például „itt az idő, hogy valamit tegyél magadért is”. Fantasztikus élmény volt az a kiállításmegnyitó is, amiről tudták, hogy az utolsó rendezvény, amit én szervezek. Rendkívül sokan eljöttek – tanári kar, baráti közösség, cserkész közösségek, öreg cserkészcsapat, fiatalok cserkészcsapata, kollégák, konzulátus képviselői –, ráadásul ajándékokkal érkeztek. Bár könnyek között mentem el – mert tényleg fájó volt itt hagyni, és nem tudtam, hogy az itteni közösségek hogyan lesznek meg nélkülem –, de úgy éreztem – mivel sok ima is volt mögötte –, hogy isteni gondviselés, hogy elindultam az úton, hiszen nemcsak búcsúzáskor kaptam fantasztikus ajándékokat, hanem Clevelandben is, érkezésem óta, nagy hálával tartozom az ottani közösségnek is.

Miért éppen a Bocskai Rádióhoz kerültél?
Az ösztöndíjasoknak be lehet jelölni három opciót a tekintetben, hogy hova szeretnének menni és milyen tevékenységet folytatni. Ugyanígy a befogadó szervezetek is kitöltenek egy jelentkezési ívet és ha találkoznak az igények, akkor elméletileg mindenki oda kerül, ahová szeretne – így kerültem a clevelandi Bocskai Rádióhoz. Ugyanis nemcsak a korábbi K-medes ösztöndíj alatt foglalkoztam médiával, hanem a Magyar Házban is. Mindig örömmel hívtam meg a média helyi képviselőit, a helyi újságírók, a helyi tévé és rádió mindig megjelent a rendezvényeinken, így minden eseményünkről szép tudósítások készültek, ahol általában tőlem kérdeztek, én voltam az interjúalany. Egyszer-kétszer az is előfordult, hogy egy-egy rendezvényen besegítettem a tévéseknek, én kérdeztem vagy tartottam a mikrofont, még ha nem is szerepeltem fizikailag az interjúban. Volt tehát egy alapérdeklődésem a média világa iránt, emellett a Magyar Ház közösségi oldalait is én vezettem, ahol a kis videók, posztok, plakátok gyártása, tehát a marketing megjelenésben, a brandépítésben nagyon sok munkám volt. Úgy éreztem, szívesen fejlődnék és szereznék további tapasztalatot e téren. Miután eldöntöttem, hogy a média terén szeretnék dolgozni, szűkültek az ösztöndíj-lehetőséget; ekkor felhívtam Molnár Zsolt rádióigazgatót is, hogy örülne-e annak, hogy esetleg én legyek a KCSP-ösztöndíjasa.

Korábbi helyi tapasztalataid és sógornőd, aki a Bocskai Rádió munkatársa sokban megkönnyíthette a dolgodat. Mesélj a kezdetekről, feladataidról. 
A Szent Imre közösségbe azonnal sikerült becsatlakoznom, énekszolgálattal tudtam a szentmiséket kicsit szebbé tenni, gitároztam az ifjúsági csoporttal, és nagyon örültem a Szent Imré-s néniknek, akik befogadtak, mindannyian olyan kedvesek, szinte édesanyáim és nagymamáim voltak egyszerre. Ahogy Vörös Kati néni, lánya és unokája, Pigniczky Eszti és Enese is, akik szállásadóim voltak. Enesével egy háztartásban éltünk, nagyon egymásra hangolódtunk, nagyon sokat tudtunk adni egymásnak, hiszen Emese kezdő pedagógus volt, első évét töltötte az iskolában tanárként, nekem pedig addigra már tízéves pedagógusi tapasztalatom volt. Úgy tudtam támasza lenni ebben az időszakban, hogy láttam és tudtam, min megy keresztül. Emlékszem, amikor kezdő pedagógusként nekem is meg kellett küzdenem ezekkel a nehézségekkel – olyan jó lett volna, ha mellettem is áll valaki, aki tudja, mit élek át. Ez egy nagyon áldozatos, odaadó munka, amit főleg pályakezdőként mindenki nagyon jól akar csinálni, mert még hisz abban, hogy ő az. aki megváltoztathatja a rendszert...

Szépen lassan becsatlakoztam a cserkészetbe is, ahol szintén örömmel fogadtak és én is örültem, hogy ott is tudok segédkezni. A rádiós munkám során Zsolt, miután megtanította az alapokat és megbeszéltük azt, hogy mit vár el tőlem, szabad teret adott a kreativitásomnak. Én szeretem a következetességet és keretrendszerben gondolkodó szervező-rendező típus vagyok, úgyhogy fontos volt tisztáznom, mi is a feladatom a rádióval, mik a céljaink, egy irányba nézünk-e, stb. Szerintem nagyon fontos, hogy az ösztöndíjas, aki egy szervezethez kerül, ne az önös érdekeit helyezze előtérbe, hanem ott segítsen, ahol kérik, annak a szervezetnek a munkáját tegye jobbá, ahol dolgozik. Ezt sikerült Zsolttal is megbeszélnünk, óriási támogatást és gondviselést kaptam tőle, második apa, második család volt számomra. Ösztöndíjas munkám nemcsak arról szólt, hogy ezt vagy azt feltettem, megírtam stb., hanem azt is megkérdezte, hogy mit ettem és megy-e az autó, amit tőle kaptam használatra. Ezért az emberi törődésért nagyon hálás vagyok; például amikor télen a clevelandi hidegekben befagyott a kocsi ajtaja, Zsoltot vagy éppen Eszti férjét, Szentkirályi Endrét hívtam, mert tudtam, rájuk mindig számíthatok. Mindenhol azt tapasztaltam: ha én nyitott és odaadó vagyok, akkor ezt visszatükrözik az emberek és maga a közösség is. Ezek a barátságok idővel tovább virágoztak és végig nagyon jól, szinte otthon éreztem magam – azért is, mert mindenki nagyon figyelmes volt a környezetemben, például mindenki tudta, hogy Kárpátaljáról érkeztem, mindenkit nagyon érdekelt az ottani valóság, a megélt hétköznapok, így a beszélgetésekben előbb-utóbb mindig a háború és Kárpátalja volt a téma. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy mindenki óvatossággal kérdez rá erre, és tényleg csak annyira érdeklődnek, amennyire én azt engedem. Jó volt azt tapasztalni, hogy az emberek tapintatosak, ugyanakkor készek arra, hogy meghallgassanak, így megoszthattam velük akár azokat a nehézségeket, fájdalmakat is, amiket én is átéltem – és ez valahol gyógyító volt számomra is.

Mindemellett a rádió rendkívül sok új ismeretséget is adott; rengeteg programra, rendezvényre utaztunk Zsolttal, megismertem a különböző helyi magyar közösségek vezetőit, tagjait. Például érkezésem másnapján a református egyházkerületben éppen újraválasztották dr. Krasznai Csabát püspöknek, és én már azon a rendezvényen interjúkat készítettem, miközben a helyiekkel ismerkedtem – tehát gyorsan bedobtak a mélyvízbe, de öröm volt kapcsolódni és ismerkedni. Utána folytatódott Los Angeles-ben, Washingtonban, Chicagóban, Torontóban...

Menjünk a városokon röviden sorra, hol milyen rendezvényeken vettél részt?
Los Angelesben az Antal Tímea rendezte Lobogók alatt című színielőadást láttuk, amelyben Magyarország különböző zászlóit mutatták be egy táncos interaktív előadás keretében és az elődásnak volt egy koncert része is. Tudósítóként érkeztünk, készítettem interjúkat, és minden beszélgetés után azt kaptam vissza az emberektől, hogy milyen jót kérdezek, milyen jó velem beszélgetni, mire mindig viccesen azzal válaszoltam: tízév pedagógus munka van mögöttem, ahol egyrészt oda kell figyelni a gyerekekre, másrészt segít a pszichológusképzés is, amikor  segítő beszélgetéseket le kell vezetni, ott is megtanulunk megfelelőket kérdezni.

Washingtonban a HAC őszi gáláján és decemberi Mikulás-vacsoráján is részt vettünk. Előbbin is kiderült, mennyire kicsi a világ: ugyanahhoz az asztalhoz  ültették Weinstein Annamáriát, aki Magyarország ENSZ Ifjúsági Bizottságának korábbi nagykövete volt – azóta kollégája, Balogh Péter Botond az – akivel két évvel korábban közös kárpátaljai projektet csináltunk Munkácson. Nem tudtuk egymásról, hogy mindketten Amerikában vagyunk, így amikor egymás mellé kerültünk, jól elbeszélgettünk. Péterről pedig kiderült, hogy édesapja kárpátaljai származású, is vele is azonnal volt kötődésem. Alig hittem el mindezt, még csak második hónapja voltam Amerikában, Washingtonban nem számítottam ismerősökre, és már a saját asztalomnál is „ismerősök” vettek körül. Egyébként ez végig jellemző volt ösztöndíjas létemre: bárhová mentem, mindig tudtam kapcsolódni valakivel, mindenki tudott valamit Kárpátaljáról, Például október végén érkezett hozzánk Clevelandbe a Habsburg Ottó Alapítvány vezetője, akiről kiderült, hogy ismeri a kárpátaljai konzul kollégákat, így vele is voltak közös kapcsolódási pontok. Ahogy kezdtem megismerni a helyi embereket, egyre többüknél tapasztaltam azt, hogy máshonnan is ismerjük egymást. Toronto volt az utolsó rendezvény, ahol Zsolttal dolgoztam, ott is voltak ismerőseim, akik viccesen megkérdezték tőlem, van-e olyan rész a világon, ahol nincsenek ismerőseim.

Magam is megtapasztaltam, mennyire kicsi a magyar diaszpóra világa is, ahogy azt is, hogy a kárpátaljai magyarok kiemelt figyelmet kapnak az észak-amerikai diszpórában is. Hol jártál még?
A karácsonyi időszakban csináltunk egy olyan akciót Zsolttal, hogy minden magyar egyházközséghez elmentünk, részt vettünk az ünnepi karácsonyi szolgálatukon, amelyeket énekszolgálattal egészítettem ki, vagyis mindenhova vittem a gitáromat, énekeltem, vagy verset szavaltam, beszélgettünk az emberekkel, és rövid újévi köszöntővideókat készítettünk a különböző lelkipásztorokkal. Január végén jött a következő nagyobb esemény, a chicagói Gála Bál, ahol – mivel tudtak intézményvezetői és műsorvezetői tapasztalatomról – felkértek konferansziénak, ami szintén mélyvíz volt, főleg, hogy közben készítettük a báli rádióanyagot és az interjúkat is. Örömmel vállaltam, és igazából akkor tudatosult bennem, hogy mire mondtam igent, amikor kiálltam az óriási bálteremben a kétszáz vadidegen ember elé, és arra gondoltam, úgy kell ezt levezetnem, hogy élvezetes legyen. Pozitív visszajelzéseket kaptam, mert jó hangulatban telt az esemény, én is élveztem. Ezek a feladatok, bár kihívást jelentenek számomra is, izgalommal töltenek el, és energikussá válok tőlük.

A Bocskai Rádió minden évben megszervezi az éves adománygyűjtést, amelynek keretében tavaly a Jónak lenni jó! kezdeményezéshez csatlakoztunk, hiszen az ő kedvezményezettjük egy kárpátaljai gyermekotthon volt, amit Sipos József vezet. A kötődés miatt – Sipos Józsefet személyesen is ismertem – Zsolt ötlete volt, hogy a rádiót támogató összeg 10%-át ajánljuk fel mi is a kárpátaljai alapítványnak, ami végül nagyon szép összeg, azt hiszem több mint ezer dollár jött össze. Közben hétről hétre készültek és lementek a vasárnapi rádióadások, és Zsolttal természetesen jelen voltunk minden fontos helyi rendezvényen.

Februárban volt egy fontos magánéleti, márciusban pedig egy közéleti eseményed. Mesélj róluk, hiszen bár Cleveland eleve sok lehetőséget tartogat, főleg egy médiás ösztöndíjas számára, kevés KCSP-s mondhatja el magáról, hogy meglátogatta a családja vagy interjút is készített a köztársasági elnökkel.
Igen, öcsém, a felesége, és a legjobb barátnőm meglátogattak Clevelandben. KCSP-sként egyszeri belépést engedélyező vízumot kaptunk hat hónapra, nem látogathattam haza, így nagy öröm volt számomra, hogy egy kis időt együtt tölthettem velük Amerikában. Budapesten élő Zsófi sógornőm és öcsém már jártak itt, jól ismerték a helyi magyar közösséget, viszont a Kárpátaljáról érkező Erika számára mindez teljesen ismeretlen volt, akkor járt életében először Amerikában, ezért igyekeztem úgy összerakni számára ezt a közös időtöltést, hogy maximálisan élvezhető legyen: ő is eljött a chicagói magyar bálba, majd egy hetet Floridában és egy hetet Clevelandban töltöttünk, de sikerült eljutnunk New Yorkba is. A viszontlátás örömet beárnyékolta, hogy éppen ebben az időben derült ki, hogy sajnálatos módon a KCSP-program a tervezettnél hamarabb véget ér, és kénytelenek vagyunk mindannyian hazamenni.

Március elején, a magyar köztársasági elnöki interjúval zárult a program hivatalos része számomra. Miközben a 15-i ünnepségre készültünk – ahogy korábban az október 23-ira is –, kaptuk a hírt, hogy Sulyok Tamás Észak-Amerikába látogat. Elnök úr és családja két napot Clevelandben töltött, ahol több eseményre és helyszínre is ellátogattak. Miattuk előrébb hozták az ünnepi megemlékezést, és ennek kapcsán egy ideig bizonytalan volt az is, nyilatkozik-e, le tudunk-e ülni egy beszélgetésre, ami végül megtörtént. Érdekes tapasztalat volt, hiszen közben még 15 ember – biztonsági őrök és az elnöki protokoll emberei – voltak körülöttünk, akik minden mozdulatunkat figyelték, de mindenképp nagyon jó volt találkozni elsősorban nem a politikussal, hanem az emberrel is. Köszönöm nyitottságát, hogy készségesen válaszolt a kérdéseimre és láthatóan örömmel beszélgetett velem.

És ha már a clevelandi lehetőségekről beszélünk, szeretném megemlíteni meg azt a két nagy projektet, amelyeket ezalatt készítettem elő, és amelyek miatt végül visszatértem. Még az ősz folyamán megkeresett Szentkirályi Endre és a Vörös Katalin, és felajánlották a lehetőséget, hogy az idén Clevelanben tartott Amerikai Magyar Tanáregyesület (American Hungarian Educators Association, AHEA) éves konferenciáján beszámolhatnék a kárpátaljai tevékenységemről, Magyar Házas munkámról. Igent mondtam, de nem feltétlenül tudtam, mire mondtok igent, aztán jött az e-mail, amelyben arra kértek, hogy írjak egy összefoglalót a munkámról, be kellett mutatkozni és persze készülni is kellett a konferenciára, miközben egyre nagyobb izgalommal töltött el, hogyan fogadja a közönség a kárpátaljai témát.

Ezzel párhuzamosan pedig zajlott a készülődés az idén ötven éves Pontozó néptánc versenyre, amit most szintén Clevelandben tartottak. Hajdu-Németh Ildikó, akinek szülei, Magyar Kálmán és Judit, indították el ezt az eseményt ötven évvel ezelőtt, illetve Cleveland – azon belül is a Clevelandi Regös Csoport, Pigniczky Eszti és a Slattery Kriszta – vállalták a jubileumi találkozó szervezését. Az első őszi megbeszélésen mindhárom helyi KCSP-s, tehát Müller Miki és Czagány Réka és jómagam is részt vettünk, és összedugtuk a fejünket, ki mivel tud segíteni ebben a projektben, ahol végül én lettem a médiafelelős: a logót, a plakátot, és mindaz a vizuális tartalmat, ami a közösségi médiában megjelent az eseményről, én gyártottam és raktam fel, azalatt is amíg otthon voltam, ugyanis márciusban volt egy hónap, amit Kárpátalján töltöttem. Azalatt előre elkészített videókat töltögettem fel a Regös Csoport oldalára, ezzel is motiválva minél több embert. A rendezvénynek hatalmas sikere volt, rengetegen eljöttek.

Utána hazamentél, majd visszatértél. Mi történt ezalatt?
Miután visszaérkeztem Kárpátaljára, online folytatódott a rádiós munkám, onnan is kapcsolódtam Clevelendhez, ahogy korábban Clevelandben is kapcsolódtam a kárpátaljai ügyekhez, hiszen például kóruspróbát tartottunk minden kedden a kis kórusommal, ahol gitároztam, ők pedig énekeltek. Márciusban fordult a kocka: Kárpátaljára el tudtam menni a kórusommal próbálni, viszont online vettem részt a Pontozó szervezésében, és a heti rádióadásokban. Részemről azok online bejelentkezések voltak, de tulajdonképpen minden rádiós háttérmunkát továbbra is végeztem – hiszen ahhoz tulajdonképpen csak egy számítógép kell, internet és akarat. Örömmel csatlakoztam be újra az élő rádióadásba és segítettem Zsoltnak a munkáját azzal, hogy én is vezettem a műsort.

A KCSP-ösztöndíjpályázat kiírt kilenc hónapját én erre szántam. Még sok tervem volt április-májusra, amin KCSP-sként ott kellett volna lennem – az említett AHEA konferencián és a Pontozón kívül a HAC USA 250 rendezvényeire is –, amelyekre lelkesen készültem én is. Tanév közben amúgy sem tudtam visszamenni az iskolába az utolsó két hónapra, az engem helyettesítő hölgyet pedig szintén kilenc hónapra vettük fel Magyar Házba – nem lett volna szép, ha azt kérem tőlük, vegyenek vissza dolgozni. Sokat imádkoztam, és beszélgettem ismét püspök atyával arról, hogy mit tegyek, és ő megerősített abban: ha azt érzem, visszavezet az utam, menjek. Eldöntöttem, hogy a megspórolt kis pénzemből szeretnék visszamenni Clevelandbe még két hónapra, és végigvinni ezeket a programokat, amelyek előkészítésébe korábban annyi energiát belefektettem. Viszont nem szerettem volna rákényszeríteni magamat senkire, így mindenkinek szóltam, mit szólnának, ha visszamennék. Rendkívül pozitívan fogadták, nagyon örültek nekem, és egy csomó támogatást kaptam tőlük ismét. Így végül eljutottam végül az AHEA-konferenciára, és a Pontozón is jelen tudtam lenni. Ahogy Vörös Kati és a Szentkirályi-Pigniczky család, úgy Molnár Zsolt is maximálisan  támogatott abban, hogy folytassuk a munkát. Lauer Rice Andrea HAC-elnök is támogatta a részvételemet, amiért szintén rendkívül hálás vagyok, mert nemcsak csodás esemény volt, hanem ott is fantasztikus emberekkel foglalkoztam.

Tudom, kikről van szó, hiszen én is ott voltam az AHEA-konferencián és aztán a HAC USA 250 Gálán is – mi ott találkoztunk először, ezért szeretném, ha felsorolnád, kik voltak rád a legnagyobb hatással. 
Biológusként - akinek a biológián belül a genetika egy különleges szívügye - - Karikó Katalinnal beszélgetni külön meghatározó élmény volt, de akár Charles Simonyival, George Pataki kormányzóval vagy Kapu Tiborral is. Pákh Imrével is találkoztam, aki köztudottan Munkács szülöttje, és nagyon sokat tett azért is, hogy a Magyar Ház itt létrejöjjön. Legutóbb talán Budapesten találkoztunk, azelőtt pedig itt Kárpátalján, konkrétan akkor, amikor elkezdtem a Magyar Házban a munkámat, meglátogatott és én körbevezettem az épületben. Fantasztikus élmény volt vele is újra találkozni, és egy rövid interjú erejéig beszélgetni. Megemlíteném még Pigniczky Réka dokumentumfilmest, aki Eszti testvére. Rékával többször is találkoztunk, Kaláka filmjének bemutatóján a Chagrin Falls-i Filmfesztiválon, ahol egy hosszabb interjút készítettünk Rékával, aki örömmel nyilatkozott a HAC Gálán is, hiszen ott is bemutatták Andreával közös USA250 kisfilmjüket. Pazaurek Pirossal, aki a HAC egyik alelnöke és floridai tiszteletbeli konzul, is találkoztam már korábban, amikor a Mikulás-gálán díjazott lett. Sőt, akkor még élt Váraljay Gyuszi bácsi is, aki szintén díjazottja volt a HAC-nak, vele is készítettük interjút.

Washingtonban Szili Katalin korábbi miniszterelnöki főtanácsadóval is tudtunk beszélni. Vele először tavaly ősszel Los Angeles-ben találkoztunk, a színházi előadás egyik díszvendége volt, ahol vele is készítettünk egy rövid interjút. Később is volt lehetőségem magánbeszélgetésre és interjúra is vele, a washingtoni nagykövetségen, ahol a nemzetpolitikáról tartott előadást arról, hogy mi a feladata jelenleg a magyaroknak a világban. Vele nagyon sokat tudtunk beszélni Kárpátaljáról, sokat járt oda. Nagyon jól esett, amikor Facebookon posztoltam egy kis köszönő szöveget, és feltettem a közös fotónkat, észrevette és megjegyzést fűzött hozzá. Nála is azt tudom kiemelni, hogy nemcsak egy magas rangú közéleti szereplővel találkoztam – aki esetleg érzékeltethette volna velem, hogy ő milyen fontos személy, miközben én csak egy KCSP ösztöndíjas vagyok – hanem ő is, csakúgy mint korábban Sulyok Tamás köztársasági elnök úr, vagy az amerikai magyar szervezetek képviselői – mindannyian előbb az emberségüket mutatták meg, és szerintem ez a nagyon értékes mindegyikőjükben, akikkel találkoztam.

A HAC USA 250 ünnepség után következett a Pontozó…
Igen, ahol a zsűri tagjai - Hajdu-Németh Ildikó, Dobi Gábor, Salamon Andrea - mind fantasztikus népzenészek, énekesek, néptáncosok, ahogy ifj. Magyar Kálmán (Öcsi) és bandája, a Gyanta Banda is fantasztikusak voltak. Olyan logót hoztunk létre, ami ezután is hozzátartozik majd a Pontozó arculatához, és egy olyan koncepciót állítottunk össze közösen, ami alapját fogja képezni az elkövetkezendő éveknek, és amit a Hungarian Folklife Association visz majd tovább. Zseniális érzés volt ennek a folyamatnak a részese lenni, és aztán az eredményt is végignézni. Előtte ugyanis nem volt ennyire formalizálva, nem volt egyértelmű a koncepció. Amikor hozzákezdtünk, az ötven éve meglévő kis morzsákat gyűjtögettük össze, abból állt össze egy egységes kép, amit most már tovább tudunk adni. Az utolsó napon volt egy nagy gyűlésünk, ahol részt vett minden vezető és szervező – bennem ott tudatosult, hogy amit most létrehoztunk, az egy olyan alap, amit tovább tudunk adni. Eszti és Kriszta még nagyon sok utómunkát végeztek, mindenkitől kikérték a véleményét, írásban is rögzítették a javaslatokat, és az egészet írásban összefoglalták. Mindketten cserkészvezetők, valahol ez is egy nagyon szép, eredményes cserkészmunka volt.

És amikor azt hittem, hogy a fantasztikus találkozások és meglepetések sora már nem fokozódhat, a torontói fesztiválon találkoztam Ontario tartomány egészségügyi miniszterével, Michael Tibollo-val, aki két évvel ezelőtt járt nálunk Kárpátalján, többek között Munkácson, ahol én is fogadtam. Volt egy hivatalos delegációja, de nagyrészt magánúton volt, nyaralását töltötte itt, miközben ügyeket is intézett. Akkor készült egy közös fotónk, és sokat beszélgettünk a kárpátaljai helyzetről, adományozott nekünk egy emlékérmét, amit el is helyeztem itt a bankmúzeumban. A torontói magyar fesztiválon médiásként sok helyre be tudtunk lépni és interjúkat is tudtunk készíteni. Tibolo miniszter a meghívott vendégek egyike volt, amit én nem tudtam, és miután elmondta köszöntő szavait, a backstage-ben odamentem hozzá, és megmutattam neki a közös fotónkat. Lehet, hogy konkrétan rám nem emlékezett, mégis azonnal megölelt és megkérdezte, hogy vannak a kárpátaljai magyarok, készítettünk egy újabb fotót és elérhetőséget cseréltünk, hogy továbbra se szakadjon meg köztünk ez a kapcsolat.

Mi az a néhány legfontosabb tanulság, amit Amerikából hazavittél a KCSP-s viszonylatban is rendkívüli kilenc hónapos „kikapcsolódásod” után? 
Ezt sokan kérdezték itt is tőlem, és neked sem tudom másképp mondani: az emberek. Amit már említettem: ha te nyitott vagy mások felé, ha segítő lélekkel állsz oda a másikhoz, akkor amit adsz, azt kapod vissza. Nagyon sokszor érzékeltem itt is, hogy a legtöbbször rajtam múlott, hogyan alakul a kapcsolatom a helyiekkel. Nekem is oda kellett tennem magam ahhoz, hogy ők nyissanak felém. Emellett megerősítő volt az is, hogy értékteremtő munkát végezhettem az ott élők között. Azt nem is említettem, hogy jelen voltam, amikor a clevelandi magyar cserkészet alapításának 75 éves évfordulóját ünnepeltük. És örömmel tölt el az is, hogy 70 év után is vannak olyan ‘56-os leszármazottak, akik tökéletesen beszélnek magyarul, pedig sok csábításnak voltak kitéve, hogy asszimilálódjanak az amerikai közösségbe, ők mégis megmaradnak magyarként. Ez a kitartás példamutató és nagyon értékes számomra. És ehhez kapcsolódik az a tanulság is, hogy ha van összefogás, akkor van eredmény is. Egyedül kevesek vagyunk. Lehetek akármilyen tehetséges, de ha nincsenek mellettem emberek, ha nincs, akikkel együtt dolgozok, akkor lehet, hogy nem sok értelme van a tehetségemnek. Ez is megerősödött bennem Clevelandben.

Ahogy Kárpátalján a kisebbségi létben, a diszpórában is alázatosság és az elfogadás fontosságát tudnám kiemelni, és azt, hogy aki több kultúrához kapcsolódik, az különlegesebb, gazdagabb. Szerintem nagyon érdekes, ahogy összekapcsolódott az amerikai és a magyar nép történelme. Nagyon szeretek olvasni, és mielőtt Amerikába érkeztem, Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye került a kezem közé, és az egész KCSP-s időszakomat végigkísérte a trilógia harmadik része, az Ábel Amerikában. Hihetetlenül tudtam kapcsolódni ahhoz, ahogy Ábel folyamatosan keresi azt, hogy hol van otthon, bejárja az egész világot, Amerikában köt ki és sokféle munkát kipróbál, amíg végre megérti, hogy haza kell jönnie, mert ott érzi igazán otthon magát, a hegyek, a kutya, a faház miatt. Ezt jó volt megtapasztalni nekem is, de közben az is érdekelt, hogyan lelhetünk másik otthonra is? Ábellel ellentétben, én otthonra leltem Clevelandban is, úgy érzem, visszavágyom az ottani közösséghez, az emberekhez.

Ennek ellenére nem volt kérdés, hogy hazatérsz, jól értem?
Egyrészt szívesen is jöttem vissza, feladataim is vannak, ahogy már említettem. Az iskolában ballagó osztályom volt, és nagy öröm, hogy részt tudtam venni a bizonyítványosztásukon. A gyerekek vártak és nagyon örültek nekem, és nekem is fontos volt az, hogy itt legyek személyesen és gratuláljak nekik, hiszen sokáig én vezettem őket ezen az úton. A kis kórusom fele elsőáldozó volt, ami szintén óriási dolog a gyerekek életében, és nagyon várták, hogy együtt készüljünk erre a nagy eseményre. Nem kevésbé fontos a már említett júliusi cserkésztábor, illetve Magyar Ház kiadványa az utóbbi öt évről. Hogy a jövő hova vezet, az most még alakul. Azt viszont tudom, hogy továbbra is embereket fogok szolgálni és emberkapcsolat-központú munkám lesz. Emellett ideje lenne a sok munka mellett a családalapításra koncentrálnom. Ezt a részét az életemnek nem említettem, de talán másnak is egyértelmű, hogy ennyi tevékenység mellett eddig nem volt időm arra koncentrálni, hogy saját családot alapítsak... Azonban nekem most már ez is célom, szeretném ha kicsit nagyobb fókuszt kapna a magánéletem. De bárhogy is alakul, tudom, hogy úgyis visszatérek a közösségbe, én nem tudok úgy élni közösségben, hogy annak nem vagyok aktív és odaadó tagja.