A Munkácson született és felnőtt, ukránul is anyanyelvi szinten beszélő Anitát már gimnazistaként érték olyan meghatározó, nemzeti identitásával kapcsolatos élmények, aminek hatására megfogalmazódott benne: felelőssége, hogy tegyen a helyi magyarságért, hogy külhonban is meg tudjanak maradni magyarként. Ugyanakkor azt is vallja: a kultúrában nincsenek határok. Ez a hozzáállás határozza meg pedagógusi, mentálhigiénés és kulturális vezetői munkáját, illetve sokrétű közösségi tevékenységét is, beleértve a cserkészetet, aminek köszönhetően idén már másodszor töltött több hónapot Amerikában. Hosszú beszélgetésünk első része arról szól, mit hagyott hátra és mi várta otthon hazatérései után, második része (linkelve) pedig amerikai ösztöndíjas élményeit járja körül.

Antal-Ferencz Ildikó írása

Nagyon sok mindennel foglalkozol Munkácson. Mesélj a kezdetekről. 
Talán hetedikes gimnazista koromig érdemes visszamennünk az időben. Akkor találkoztam először a cserkészettel, de már előtte is aktívan tevékenykedtem, például a templomi kórusban énekelve. A helyi közösségben idővel egyre nagyobb szerephez jutottam – ahogy én is fejlődtem, növekedtem, úgy ezeken a rendezvényeken a résztvevői szerepből egyre inkább a segítői, illetve szervezői szerepkörbe kerültem, s később ifjúsági napokon csoportokat, majd programot vezettem. A közösség mindig is nagyon fontos volt számomra, már kamaszként is éreztem annak felelősségét, hogy ha nem teszem bele a saját energiámat, tudásomat, tehetségemet, akkor a közösségünk nem fog fennmaradni. Aki Kárpátalján, vagy külhonban él, talán jobban érti, miről beszélek: nekünk nap mint nap tennünk kell azért, hogy megmaradjon magyar kultúránk, hogy legyen egy közeg, ahol használhatjuk a nyelvünket, hiszen bár otthonainkban és iskoláinkban csak magyarul beszélünk, de ha kimegyünk a városba, ügyeket intézünk, ott természetesen más nyelven, másként kell helytállnunk. Mindig bennem volt az is, afféle pecsétként, hogy magyar vagyok, és igyekeztem megtalálni, mit is jelent ez nekem, mert amíg csak saját kis közösségemben éltem, egyértelmű volt, viszont amint kikerültem az ukrán közegbe, azonnal megkaptam az itt szokásos csúfolódást („magyar kecske”), vagyis viszonyunk nem volt a legbarátságosabb. Mindezek ellenére idővel sikerült ukrán anyanyelvű barátokat is szereznem – ukránul is anyanyelvi szinten beszélek, így a kapcsolattartás velük soha nem volt probléma számomra. Ugyanakkor később Magyarországon – ahova, azt hittem, hazajövök – , azzal szembesültem, hogy „ukránnak” neveznek és egyesek szerint akcentussal beszélek magyarul. Emlékszem, ezek a kijelentések mennyire megleptek... Van egy kamaszkori történetem is erről. Nagyon aktívan vettem részt a Rákóczi Szövetség történelmi vetélkedőjén, a Gloria Victis-en, minden évben kijutottunk a budapesti döntőre a munkácsi csapatommal. Először egy Rákóczis időszakot dolgoztunk fel, utána Mátyás királyt és korát, a Corvinákat – az a téma nagy szerelem volt számomra. A magyarország döntő során mi is nagyon szívesen kapcsolódtunk a többiekhez. A csoportképnél azonban a szervezők egyszer csak azt mondták: „Na és most álljanak a képre csak a magyarok!”. Ilyen élmények értek, miközben felnövekedtem és  megismertem a világot, és talán ezek miatt is egyre inkább azt éreztem: az én felelősségem is, hogy tegyek a magyarságért, hogy Kárpátalján meg tudjunk maradni magyarként, hogy elmondhassam akár az itt élő ukránoknak is, hogy magyarként élek a független Ukrajnában, a magyarországiaknak pedig azt, hogy magyar vagyok: nagymamám a harmincas években Kárpátalján született, és azóta volt itt Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió és Ukrajna, mi mégis magyarul beszélünk. Vagy ott a sváb gyökerű dédnagyapám vagy nagyapám – onnan a vezetéknevem –, akik magyarul és németül is beszéltek otthon. Ezek miatt is igyekeztem tudatosan hasznos tagja lenni a közösségemnek: aktívan részt vettem mindenben, amiben csak tudtam, a szavalóversenyektől kezdve a történelmi és mindenféle más tanulmányi vetélkedőkig, emellett énekeltem, gitároztam, cserkészkedtem.

Mi volt a pályaválasztásod, és egyúttal az otthonmaradásod fő szempontja? 
Amikor eleinte az orvosi pálya felé kacsingattam, abban is az volt a fő motivációm, hogy olyan szakmát válasszak, ahol segíteni tudok az embereknek. Tudtam, hogy Kárpátalján szeretnék maradni, és az ottani felsőoktatásban tanulni, de orvosi képzés sajnos magyar nyelven itt nincs, csak ukránul lehet tanulni. Gondolkodtam azon, hogy esetleg elmegyek Lembergbe, fel is vettek volna az egyetemre, de azt éreztem, nem lenne az igazi, maradni szeretnék, így végül a II. Rákóczi Ferenc kárpátaljai magyar főiskolára felvételiztem biológus szakra, ami egyben tanárképzés is, s így végül biológia tanár lettem, ami közel áll az orvosláshoz és a segítéshez. Korábban soha nem gondoltam arra, hogy tanár legyek – talán kicsit a Jóisten vezetett oda... A főiskolán megismerkedtem a pedagógiával és pszichológiával, illetve a cserkész és közösségi hátterem miatt már az első gyakorlati órákon, majd az osztályfőnöki foglalkozásokon úgy éreztem magam, mint hal a vízben: azonnal tudtam, mit kell csinálni... A cserkészet ugyanis felkészített a játszva tanulásra. Akkor már nemcsak őrsvezetői tapasztalatom volt, 2012-ben a segédtiszti képzést is elvégeztem, felnőtt vezetővé váltam. Tábort szerveztünk az egész munkácsi csapatnak, tehát 50 fő teljes táboroztatását kellett átgondolni, felelősséget vállalni érte. A főiskolán tehát úgy éreztem: jó helyen vagyok, ez az, ahová az Úristen vezetget.

Nagyon jó szívvel gondolok vissza az egyetemi időszakra azért is, mert ott is nagyon aktív voltam: volt egy tudományos csapatunk, akikkel új dolgokat igyekeztünk felfedezni. Egy új biológiai fogalmat is bevezettünk – voluabilitás –, ami röviden arról szól: milyen ökológiai mutatókkal lehetne a környezet állapotát még jobban felmérni. Megjelentünk különböző tudományos diákköri konferenciákon, bemutattuk a munkánkat, publikációnk is készült, így jutottam el TDK előadást tartani például a Pécsi Tudományegyetemre is 2013 vagy 2014-ben. Akkori csoport- és évfolyamtársaim közül többen tartottak ott előadást, egy fantasztikus hetet töltöttünk Pécsett: bejártuk a Természeti Múzeumot, a tanszéken is nagyon pozitív élményeink voltak, azóta úgy tudom, a főiskola is nagyon jó kapcsolatot ápol a pécsi egyetemmel. Sajnos nem volt lehetőségem visszajutni Pécsre azóta, de jó szívvel gondolok vissza arra az időszakra.

Aktivitásomnak köszönhetően a diákönkormányzat elnökségébe kerültem. Egy alkalommal tudományos konferenciát szerveztünk, amelyre debreceni professzorokat hívtunk meg, s nemcsak megszerveztük az eseményt, de magunk találtunk rá forrást is. Világot megváltó diákok akartunk lenni, és maximálisan bele is fektettük az ügybe minden energiánkat. Jó csapat volt, nagyon szerettem a csoporttársaimat és a tanáraimat, nagyon sokat kaptam tőlük, a középiskolában, a Szent István Líceumban és az egyetemen egyaránt.

Az egyetem alatt elkezdtem dolgozni; a Szent Márton Karitásznál lettem pályázati referens. Ez egy megyei szintű jótékonysági szervezet, ahol akkoriban épp megürült ez a pozíció. Akkorra már szerettem pályázatokat írni, tehát tudtam, hogyan kell forrásokat szerezni, és hogyan kell velük bánni, programokat szervezni. Igy felvettek a Karitászhoz, ahol öt éven át vezettem a projekteket, párhuzamosan a tanítással. Milyen érdekes, hogy a Karitász számos projektje közül – foglalkoznak cigánypasztorálással, gyermekotthonok működtetésével, szegénykonyhákkal, egyéb segélyekkel – az én feladatom éppen az oktatási intézmények ellátása volt: a Kárpátalján működő katolikus óvodák pályázatait és elszámolásait végeztem én, valamint a munkácsi Szent István Líceum kollégiuma működéséért is feleltem, ami megint csak gondviselésszerűen alakult így.

Az egyetem elvégzése után pedig alma materembe, a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskolába kerülve belevetettem magam a tanári pályába, és azonnal osztályfőnök is lettem, kis hetedikeseket kaptam... Korábbi tanáraim lettek a kollégáim, nagy szeretettel és odaadással fogadtak. A támogató közösség pályakezdőként nagyon sokat számított. A gyerekeket különböző tanulmányi versenyekre készítettük fel, szép helyezéseket sikerült elérniük. Gyakran bedobtak a mélyvízbe, a városi szintű legjobb pedagógus versenyen pedig különdíjas lettem. Látták rajtam, hogy nyitott vagyok az újdonságokra, szívesen és aktívan részt veszek iskolánk fejlesztésében, így sok ökológiai projektet is végigvittünk: például az iskolakóstolgató programunkkal igyekeztünk motiválni a családokat, hogy minél többen jöjjenek magyar iskolába, nagyon jól működött a program. Ugyanis azzal szembesültünk, hogy egyre több szülő költözik el Magyarországra a jobb megélhetés miatt, vagy ukrán iskolát választ a könnyebb integrálódás miatt.

Nemcsak a tanítást, a tanulást sem hagytad abba, a mai napig sem…
Egy idő után úgy éreztem, tovább tanulnék, így biológus és ökológus mesterdiplomát szereztem. Ekkor már nagyon benne voltam a tanításban és még inkább a közösségi tevékenységben, de valami még mindig hiányzott. Olyan tanár akartam lenni, aki egyrészt példát mutat, másrészt akinek a megjelenése, személyisége sugározza azt, hogy szereti, amit csinál. Sajnos ma egyre több kiégett pedagógussal találkozunk... Valóban egyre nehezebb megküzdeni az oktatási rendszer kihívásaival, és rendkívül sok mentális, pszichés és viselkedési problémával találkozunk, amit egy pedagógusnak kell a tanórán kezelnie. Számomra nemcsak arról szól a tanóra, hogy elmagyarázom, mit nevezünk sejtnek, vagy milyen folyamatok mennek végbe a sejtben, hanem kapcsolódni is szeretnék a diákokhoz. Éreztem azt, hogy a belső motiváltság és azok az attitűdök, képességek és tapasztalatok, amikkel rendelkezem, mind jók és segítenek ebben, de valami még hiányzik. Valamit még szerettem volna adni a diákjaimnak: olyan lelki támogatást, amit különböző okokból nem mindig kapnak meg otthon, különösen az elmúlt években. Emellett szerintem nagyon fontos az önismeret és az önfejlesztés, mert ez is része a példamutatásnak. Éreztem, hogy én is változok, nekem is meg kell küzdenem azokkal a nehézségekkel, amik itt Kárpátalján érnek minket. E kettős késztetés végül a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett mentálhigiénés segítő szakember képzésére vezetett, amely többek között Beregszászban is elindult. Szakdolgozatom témája a pályaválasztás pszichés hátterei, amelyben azt jártam körül, hogyan lehet pszichológiailag is jobban felkészíteni a fiatalokat arra, hogy olyan szakmát válasszanak, ami a személyiségükhöz, képességeihez a legjobban illik. A szakdolgozatom gyakorlati részeként pályaorientációs felkészítő foglalkozásokat tartottam, ahol kiscsoportban dolgozva – természetesen iskolaidőn kívül – időt szántunk arra is, hogy jobban megismerjék önmagukat, odafigyeljenek magukra, tanuljanak magukról. Két intézményben is, saját ballagó osztályommal és a munkácsi Szent István Líceumban is végigvittem ezt a programot, amit nagy örömmel fogadtak, mert belátták az intézmények vezetői, hogy a diákoknak nagy szüksége van erre a mentális pszichés támogatásra.

Miután befejeztem a mentálhigiénés képzést, újra azt éreztem, még nincs vége a tanulásnak, és elkezdett érdekelni egy olyan jövőbeli PhD-kutatás lehetősége, amelyben többek között összekötném a biológiát és a pszichológiát. Az érdekel, hogy a pszichés betegségek kimutathatóak-e biológiailag, és ha igen, milyen mutatókkal. Ez még a jövő zenéje, de a terveim már megvannak erről. Tudtam, hogy a mentálhigiénés diploma kevés ahhoz, hogy doktorálni tudjak pszichológiából és biológiából, ezért két évvel ezelőtt újra felvételiztem, ezúttal egy mesterképzésre pszichológiából, a Mihajlo Drahomanov Ukrán Állami Egyetemre, ukrán nyelven. Azért oda, mert könnyebb volt megoldani a felvételit, és a személyes jelenlétet mint Magyarországra, és nagyjából ugyanannyi idő alatt jutok el Kijevbe, mint Budapestre. Külön felkészítést igényelt, angol nyelvből is kellett egy komplex pszichológia-szociológia felvételi vizsgát tennem. Nemrég államvizsgáztam, tehát immár klinikai pszichológus is vagyok, nemcsak magánpraxist vezethetek, hanem pszichológiát oktathatok is. Volt ugyanis olyan terv, hogy a magyar főiskolán indulhatna egy pszichológiai alapképzés, aminek létrehozásában örömmel tevékenykedtem volna. Egyelőre nem sikerült e képzést elindítani, de bízunk benne, hogy létrejön a szakág, és én nagy örömmel fogok csatlakozni a csapathoz!

Milyen élmény volt Kijevben diáknak lenni és szakdolgozatot írni, ráadásul Amerikából? Miről írtál és mikor volt egyáltalán időd rá Amerikában?
Ezek voltak az esti és éjszakai projektjem. Az utóbbi félévben a clevelandi munkáim mellett írtam a szakdolgozatot. Az internet segítségével sokkal könnyebben megy a kapcsolattartás.  Készségesek voltak a tanáraim is, tudtam velük egyeztetni a részleteket, s odafigyeltek az időeltolódásra is. Nagyon érdekes anomália az, hogy nyolcvanan vettünk részt ezen a magiszteri képzésen, és a csoporttársaim 70%-a szerte él a világban, Japántól Svédországig. Én Amerikából jelentkeztem be, szinte minden kontinensen voltak csoporttársaim, és a tanáraink is nagyon rugalmasan kezelték a helyzetet – nemcsak a mienket, az otthonit is. Nagyon gyakran halasztottak órákat és vizsgákat, mert például épp bombázták Kijevet, vagy olyan szintű riadó és áramkikapcsolás volt, hogy nem tudtak csatlakozni. Ennek ellenére mindenki igyekezett tanulni és normális életet élni. A csoportomból nagyon sokan mentek hadi pszichológia képzésre, a hadsereg támogatására, és sokan választottak olyan irányvonalat, amely a háborús politika pszichés hátterével foglalkozik, hogy a háborúban részt vett katonáknak és civileknek kellőképpen hiteles szakmai segítséget, támaszt nyújtsanak. Két csoporttársam szolgált is a hadseregben, volt, hogy onnan kapcsolódtak be. Általánosan jellemző volt a csoportunkban, hogy az egyetemi feladatokon kívül azt is megbeszéltük, hogy mindenki életben van-e, az elmúlt éjszaka bombázásait hogyan élte túl. 
Nekem nagy erőt adtak azok a csoporttársaim, akik a helyszínen, a bombázások árnyékában tanultak fáradhatatlanul, és néha hamarabb leadták a feladatokat, dolgozatokat, mint én, aki az utóbbi néhány hónapban Amerikából jelentkeztem be, ahol ugyan fizikailag biztonságban voltam, de lelkileg engem is megviseltek az utóbbi évek történései.

Szakdolgozatom témája a pályaorientáció és a hadiállapot kapcsolata, látva. hogy a háborús helyzet hatással van arra is, ki hogyan választ pályát. Egyre több fiatal menekül el az országból, hiszen nem látnak itt jövőt, lehetőséget, így nagyon gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy nem beszélve a fogadó állam nyelvét, idegen környezetben kell helytállniuk és egyetemen tanulniuk. Ez annyira sok stresszfaktor, amivel bőven van munka. Sokan választják a diákok közül az Ukrajnában maradást is; nekem is volt olyan ballagó diákom, aki elment katonának. Van, akit kényszerrel visznek el és soroznak be a hadseregbe. Ki, ha nem egy pedagógus-pszichológus az, aki tudna segíteni a diákoknak? Engem továbbra is ez a segítő attitűd motivált, ezzel lehetek hasznos a diákjaim számára.

Beszéljünk részletesebben a helyi cserkészetről is, hiszen ott is fontos vezetői szereped van és annak köszönhetően kerültél ki kétszer is Amerikába. 
Jelenleg aktívan csak Munkácson, Csapon és Beregszászban működnek csapatok, de korábban voltak Dédán, Benében, Nagyszőlősön is. A csapiak kb. harminc-negyvenen vannak. A beregszásziak most élednek lassan újra a háború után, próbálnak új vezetőket kinevelni, mert mindig ez a fő probléma, hogy nincs kinek továbbadni a vezetést, ott talán ötven fő aktív cserkész van. A munkácsi a legaktívabb és a legnagyobb csapat, ha belevesszük az összes aktív felnőtt vezetőt és gyereket, közelítünk a száz fős létszámhoz. Viszont táborozni kevesebben tudnak, a férfiak helyhez kötöttek, a fiúvezetőink, akik Magyarországra kényszerültek, szintén nem tudnak hazajönni táborozni - ők online tartanak őrsi foglalkozásokat, hogy fennmaradjon az őrsük... A táborokban pedig a keretmesével vagy a programhálóval segítenek, szintén online módon. A női vezetők pedig a táborokra igyekeznek hazajönni és segíteni.

Én magam 2007-ben lettem cserkész, és aktív őrsvezető, 2012-ben segédtiszti képzést végeztem, és a munkácsi 1. számú Zrínyi Ilona csapat vezetésében vállaltam aktív szerepet: évközi programok, táboroztatás, bálok szervezése, cserkésznap. Volt egy sütis akciónk, amerikai mintára, amit nagyon szerettünk: sütiket készítettünk, és azt árusítottuk az utcán, ezáltal reklámozva a cserkészetet. Közben szövetségi szinten is kezdtem egyre több vezetői feladatot elvállalni; először a vezetőképző táborok kiképző csapatában vettem részt, de inkább csak a háttérből, nagyon aktív szerepet nem vállaltam, főleg a tanítás és a Magyar Ház vezetése miatt, de a cserkészetet sosem adtam fel. Tavaly ősszel azonban a tisztújító gyűlésünkön a korábbi ügyvezető elnökünk lemondott, és a kárpátaljai vezetők úgy gondolták, bennem látják a folytatást, s felkértek erre a feladatra. A közgyűlésen én kaptam a legtöbb szavazatot, és így lettem a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke, aki az elnök jobb keze. Minden ügyintézés, a szövetség képviselete, együttműködések, általános vezetési és stratégiai látkép arról, mi is történik Kárpátalja szerte a csapatokban – ezeket fogom össze. Még nagyon az elején vagyunk, de sok tervem van, például itt is erősíteni szeretném a mentálhigiénés vonalat, a lelki támogatást, de jelenleg a legnagyobb feladatunk és célunk, hogy fennmaradjunk. Hála Istennek, vannak csapataink, programjaink, táboraink. Július 7-14 között egy harminc fős tábort szerveztünk és mivel senki nem vállalta a főzést, én főztem is – néha ezt is vállalnia kell a cserkészvezetőnek, azon cserkésztörvény alapján, hogy a cserkész ahol tud, segít... Felnőttként az aktív cserkészet egyre több lemondással jár, hiszen közben a munkahelyünkről, megélhetésünkről is gondoskodnunk kell, de hála Istennek, még mindig vannak olyan felnőtt vezetők, akik vállalják ezt a közösségi munkát, amiért nagyon hálás vagyok. Ezt mindenki önkéntesen végzi, és nagyon gyakran nemcsak energiát, hanem anyagi erőforrást is beletesz azért, hogy fennmaradjunk. Lehet, hogy nem csináljuk tökéletesen, de ha hibázunk is, felállunk, és megyünk tovább, a belső motiváció továbblendít. Hiszen amikor a gyerekek odaszaladnak, és azt mondják: ez egy fantasztikus tábor volt, vagy nagyon finom volt a paprikás krumpli, akkor már nem számít, hogy 30 kiló krumplit pucoltam meg kézzel, mert ha másképp, de mindig visszakapjuk tőlük. És látjuk az eredményét is: hogyan segítünk a gyerekeknek, és hogyan tudunk egy olyan közösséget létrehozni, ami megtartja őket.

Hogyan és mikor kerültél a munkácsi Magyar Ház vezetőségébe?
2021. június 3-án megnyílt a Munkácsy Mihály Magyar Ház mint kulturális központ. Ez egy gyönyörű, az Osztrák-Magyar Monarchia idejében épült, szépen restaurált banképület; ebben kapott helyet egy nagy, 150 főt befogadó rendezvényterem, amelyben kialakítottak egy szép képzőművészeti galériát és egy bankmúzeumot is. Nagyon szép volt a tér, de nem volt benne élet, azaz programok, közösség. A Magyar Ház vezetői bizottsága, ami több magyar szervezet vezetőségéből áll, kiírt egy kulturális menedzseri pályázatot. Jelentkeztem én is, húsz másik pályázóval együtt. Nagy örömömre engem választottak. A feladatok annyira sok időt és energiát kötöttek le, hogy az iskolában kicsit át kellett rendezni a jelenlétem. Az iskolaigazgató csak úgy engedett el erre a munkára, ha maradok náluk is tanítani, így maradtam osztályfőnök és a felső osztályokban biológia tanár, de közben a Magyar Ház kulturális vezetésére fókuszáltam.

Amikor először leültünk ötletelni a helyi vezetőkkel arról, hogy ők hogyan képzelik el a Magyar Ház működését, kiderült, hogy nem volt konkrét elképzelés, így gyakorlatilag a nulláról kellett felépíteni az egészet. Nagy kihívás volt, de nagy örömmel, motivációval és energiával kezdtem neki a feladatnak, és 2021 szeptemberében megnyitottam az első kiállítást, amit már én szerveztem. A Covid-járvány miatt eleinte még maszkban kellett jönni és korlátozni a résztvevők számát, de amióta 2021 decemberében végre „felszabadultunk” a korlátozások alól, pörög a ház programja: ma már heti szinten van itt esemény és egyre több együttműködést kötünk. A Magyar Ház öt év alatt felkerült a kárpátaljai kulturális térképre, ami komoly eredmény egy induló intézmény életében. Ehhez természetesen motiválni is kellett a helyi közösséget. Nem kevés nevelői munka volt, hogy az emberek megtanuljanak értékelni egy-egy színházi előadást, koncertet, könyvbemutatót, de nagyon örülök, hogy a munkácsi magyar közösség ma már értékeli és örömmel jár ide, megtölti ezt a nagy termet, és ha hetente két program van, mindkettőre eljönnek. Tehát gyorsan pozitív lett a kulturális szervezés hozadéka és eredménye, viszont 2022 februárjában kitört a háború…

Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra? 
Arra ébredtünk, hogy jött az üzenet: Kijevet bombázzák, és az emberek kezdtek őrülten rohanni a határra, ki-ki ahová tudott menekülni. Előttem is ott volt a kérdés, hogyan tovább. Öcsémék már Magyarországon éltek akkorra, tehát lett volna kihez mennem, mégis azt éreztem, itt kell maradnom. Úgy alakult, hogy én lettem a Magyar Ház védőnője ebben az időszakban. Néhány kollégám szintén itt maradt, teljes bizonytalanságban, mert nem tudtuk, hogyan és meddig fog ez folytatódni. Emlékszem, napokig csak bejártunk a munkahelyünkre, de nem tudtuk, mi a munkánk, hiszen hirtelen mindent, az összes programot és tervezést abba kellett hagyni, és közben biztatni magunkat és a munkatársakat, hogy majd kitaláljuk, hogyan éljük túl a háborút. Mivel a Magyar Ház egy régi épület, van egy nagy, 88 főt befogadó óvóhelye, amit riadó esetén természetesen használni kellett, így az első feladatunk arra irányult, hogy a pincehelyiséget megfelelően berendezzük: ha jönnek az óvóhelyre, be tudjuk fogadni őket. Az első riadónál tényleg óriási félelem volt az emberekben, mindenki eltűnt az utcákról, és senki nem tudta, mi vár ránk. Emellett, ahogy egyre több belső menekült érkezett kelet-Ukrajnából, a Magyar Ház apartmanjait kiadtuk nekik, és igyekeztünk ellátni őket étellel-itallal, ahogy lehetett. Amikor pedig elindult a Hungary Helps program keretén belül az ételkészítős program, napi 300 adag meleg ebédet készítettük el és szállítottunk ki olyan helyszínekre, ahol menekültek laktak. Amikor magyarországi szakácsunk hazament a hétvégére, én is elvállaltam egy ebédet. Félelmetes volt 300 emberre főzni, de nem volt más lehetőség, meg kellett oldanom. Bekapcsoltam a munkába minden barátomat, ismerősömet, családomat, mindenki összefogott és igyekezett segíteni. Az a tudat, hogy itt van ránk szükség, minden nehézség ellenére még inkább összehozta ezt a kis csapatot. Idővel szépen lassan visszatért az élet...

Hogyan? Háborús körülmények között mi egy kulturális központ feladat?
2022 májusában már sikerült egy kiállítást megszerveznünk a menekült művészek számára. Nagyon sok képzőművész, szobrász és festő érkezett Kárpátaljára; egy kéthetes alkotótábort szerveztünk nekik, aminek a záró kiállítása itt kapott helyet a Magyar Házban. Fantasztikus esemény volt, mert a művészek már a háború borzalmait öntötték tulajdonképpen az alkotásaika, szobrok és a festmények ezt tükrözték, mi történik a mi országunkban és ezt hogyan élik meg az emberek. Reménykedni kezdtünk, hogy még egy kicsit ki kell tartani, és nemsokára vége lesz… Sajnos még mindig nincs vége, és valahol beleszoktunk ebbe is, és itt a Magyar Házban is úgy kezdtük élni az életünket és úgy szervezni a programokat, hogy maximálisan hasonlítsanak a normalitáshoz. Az vált a feladatunkká, hogy a mi kulturális központunk egy olyan hely legyen, ahova ha belépünk, kívül lehet hagyni a minket körülvevő borzalmakat, ki lehet kapcsolni az internetet, a háborút, azt, hogy bármikor lehet riadó, helyette találkozni lehet az emberekkel, beszélgetni, megosztani egymással gondolatainkat, érzéseinket. Éppen ezért sok lelki és mentális egészséget támogató programot is szerveztünk, külön a menekült édesanyáknak, édesapáknak, illetve a gyerekeknek, utóbbiakban például kézműves programokat – azért is, hogy közben megnyíljanak és tudjunk beszélgetni velük. Itt zajlott le a szlovákiai Karitász kétéves projektje is; ők kifejezetten a menekültek támogatására fókuszáltak, mi adtuk a helyszínt – az idősebbektől kezdve a szülőkön át gyerekekig, mindenféle felkészítő, támogató csoportfoglalkozásaik voltak; ezek szervezésében én is részt vettem, csoportfoglalkozásokat is vezettem.

Emellett a Magyar Ház kulturális projektjei is újra pörögni kezdtek. Évente több mint 50 programmal készültünk, tehát legalább hetente egyszer volt program, és ez lefedett minden korosztályt: az óvodásoknak szóló bábjátéktól kezdve a kisiskolásoknak szóló egyhetes magyar nyelvi táboron át konferenciák, könyvbemutatók, színházi előadások, koncertek, képzőművészeti kiállítások szervezéséig. Sok helyi magyar és magyarországi szervezettel sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítani. Többek között nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy Munkácsy Mihály festőművészünk emlékét megőrizzük és méltóképpen bemutassuk a Magyar Házban, aminek kapcsán a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeummal szoros együttműködésünk alakult ki. Szinte minden évben meglátogatnak minket, igazgató úr is többször járt Kárpátalján és náluk is. Sőt, amikor  a múlt évben a Szépművészeti Múzeumban egy nagy Munkácsy-kiállítást rendeztek a 180. évfordulóhoz kapcsolódóan, akkor magyar állam és a Szépművészeti Múzeum támogatásával sikerült egy ötven fős munkácsi csapatot elvinnem egy hétvégére Magyarországra, hogy megnézzük ezt a kiállítást, mert fontos volt számomra az, hogy az emberek ne csak a másolatokat, reprodukciókat lássák, hanem az eredeti olajfestményeket is. Tehát a Magyar Ház és az én munkám is részben arról szólt, hogy kiszakítsuk az embereket a hétköznapok borzalmaiból, mert maguktól nem tudnak átkapcsolni, még a munkahelyükön sem igazán, mert a környezetük arról beszél, az interneten is az pörög, mindenhol csak ez a téma. A kulturális központ igyekezett ebből kirángatni őket, a remény és a béke szigetét megteremteni.

Emellett volt-van egy másik, nagyon fontos feladatom a Magyar Ház kulturális vezetése során, amit mindenképp szeretnék megemlíteni, hiszen valószínűleg sokan hallottak az utóbbi években a magyarellenes megnyilvánulásokról, hogyan próbálják itt az ukrán és a magyar nemzetet egymás ellen fordítani. Valóban nagyon sok konfliktus van, valóban csorbulnak kisebbségi jogaink, de ezek mellett a politikai ügyek mellett én mindig is hittem abban, hogy amikor két ember lelke, lénye, személyisége találkozik egymással, felül tudja írni azt, hogy ki milyen nemzethez tartozik és milyen nyelven beszél. Ezért a Magyar Házban az összes program és feladatom mottója: a kultúrában nincsenek határok. Nem tudom és nem is akarom azt mondani, hogy egy képzőművészeti alkotás vagy egy kárpátaljai tájról szóló festmény csak magyar vagy csak ukrán mű, hiszen minden kárpátaljai művész, akkor is, ha magyar családban született, az ungvári képzőművészeti akadémián, ukrán tanárok által is szívta magába a művészet alapjait. A művészek is így érzik, és én mindig arra bátorítottam az ideérkezőket, hogy egy kicsit felejtsük el, hogy ki milyen nemzetiségű, mert bár klisé és közhely, de igaz: ahány nyelven beszélsz, annyiféle ember, illetve művész vagy.

Sajnos ezt még ma sem mindenki gondolja így, tapasztalatom szerint még Amerikában sem. Tehát nem csak magyar nyelvű programjaitok voltak?
Nem, sőt kifejezetten úgy igyekeztük a programokat összehozni, hogy egy magyar program mellett legyen egy ukrán nyelvű program is. Például, ha volt egy magyar filmvetítés, amire sajnos nem mindig tudtam ukrán fordítást biztosítani, utána szerveztem egy ukrán filmvetítést is, vagy például minden rendezvényünk felkonferálása, műsorvezetése, a beszédek mindig kétnyelvűek voltak. Ebben is nagyon fontosnak tartom a példamutatást. Amikor kiálltam, mindkét nyelven elmondtam, hogy lássák: attól én még ugyanaz az Anita vagyok, ha tudok magyarul és ukránul és. Nagyon jó volt azt látni, hogy az öt év munkájának lett gyümölcse: egyforma örömmel, lelkesedéssel jönnek egy-egy programra, ukránok és magyarok, tehát a nyelv nem számít. Néha egy-egy magyar énekes előadó jön és csak magyarul énekel, a nézőközönség soraiban mégis vannak olyanok, akikről tudom biztosan, hogy nem értenek egy szót sem magyarul – örömteli meglepetés, hogy eljöttek és örültek annak a kulturális programnak. Ahogy az is örömteli, hogy teljesen ukrán anyanyelvű belső menekültekneknek volt vágyuk és igényük a teljesen magyar kulturális programok iránt is, és érdekelte őket a magyar kultúra és történelem. A Magyar Házban nagyon sok muzeális értékű tárgy és információ van, amit egy-egy tárlatvezetésen be szoktam mutatni, és ők mindig nagyon érdeklődőek. A turisták is szívesen jönnek be és érdekli őket, hogy mi is az a Osztrák-Magyar Monarchia, hogyan alakult és hogyan lett vége.

Miután hazatértél Amerikából, azonnal felvetted a munkát, most is a Magyar Házból beszélsz. Milyen feladataid vannak most? 
Jelenleg két fő projektem van. Az ötéves évforduló kapcsán a Magyar Ház igazgatójával és a jelenlegi kulturális menedzserrel együtt írunk egy almanach-szerű könyvet az utóbbi öt év munkájáról: hogyan született meg az intézmény, honnan indultunk és hova jutottunk. Emellett készülök a magyar, mint idegen nyelv táborunkra, amely során játékos programokkal igyekszünk a magyar kultúrát – művészetet, hagyományokat – közelebb hozni a gyerekekhez, amitől talán nagyobb kedvet kapnak arra, hogy megtanuljanak magyarul. Sok a teljesen ukrán anyanyelvű résztvevő gyerek. Múlt évben például furulyázni tanítottam őket.

Kb. hány magyar gyerek él Munkácson? 
Munkácson még működik a magyar középiskola, jelenleg 300 körüli létszámmal. Osztályonként húsz körüli jelenlét van, de azért minél idősebbek, annál kevesebben vannak, mert gyakran választanak gimnáziumot Magyarországon vagy valahol máshol, egyetemre pedig a legtöbben Magyarországra mennek. Ami érdekes, hogy osztályonként talán csak három-négy olyan gyerek van, aki teljesen magyar családban nő fel – édesapjuk és édesanyjuk is magyar ajkú – a többiek mind vegyes házasságokból jönnek, és elég sokan vannak olyan családok is, ahol ukránok a szülők, de volt egy-egy magyar nagymama vagy a dédmama a családban – ezek a szülők azért adják a gyerekeket magyar iskolába, hogy megtanulják a nyelvet, mert azáltal később nagyobb lehetőségük lehet az Európai Unióba kerülni, jobb egyetemen tanulni, jobb munkát vállalni. A magyar nyelv tehát számukra kiugrási lehetőség szó szerint és átvitt értelemben is.